Apám a keményen dolgozó ember jelmezét viselte. Olajfoltos munkakabát, foltozott farmer, verejtékező homlok. Az, hogy ő apa is, két módon mutatkozott. Első mód: havonta egyszer esedékes, szombat délelőtti városi vásárláskor anyámmal követtük őt, aki élre vasalt nadrágban feszengett, ingjének hajtogatásnyomai ritkán viselésről tanuskodtak. Második mód: műszak végeztével máshol, másik műszakba kezdett, aprópénzért...

Véget ért vidéki nyaralásunk. A tartózkodás helyénvalóbb szó. Vagy az időtöltés. Családi találkozó: én vigyázok a gyerekekre. Barátnőm otthonába hív: én főzök. Melyik részét hívjam nyaralásnak?...

Anyám minap nálam járt.

• Körbenéztem a lakásban, minden rendben van-e.

• Növényeket megöntözted?

• Odáig nem mentem.

Anyám körbenézett a lakásban...

Sok apró rózsaszín pötty a fehér trikómon. Így nyalok – tűnődöm és harapok a tölcsérből. Kezemben szalvéta. Rózsaszín pöttyökkel. Nemrég gyermek nyomta markomba. Sajátja volt. Mégsem így nyalok – veszem tudomásul –, csak elővigyázatlanul nyúlok a dolgokhoz...

Fogy a fagyim. Eper. Én az árustól áfonyát kértem. „A tiéd jobb, cseréljünk.” Ilyen az élet...

Cirógatja hátamat a késő délutáni napsugár. Szellő hoz vízpermenet a szemközti szökőkútból. Véget ért a nyaralás. Holnaptól itthon főzök...

Ülünk a padon. Az áfonyásszájú gyermek és én. Körülöttünk a hétvége utolsó óráit apránként élvező emberek. Kifeszített idő. Már nem érzem múlását. Nem sürget és nem marasztal. Jelen is vagyok és távol is. Jól öltözött, szemrevaló férfi ücsörög a kút peremén. Ő is olyan, mint a kifeszített idő. Nem érzem a múlását. Azt mondanám huszonöt éves, egyedülálló, gyermektelen legény, aki nehezen dönt, hogy fallabdával vagy futással áldozzon az esti trendek templomában. Azt is mondanám, hogy elvált ötvenes, aki huszonötnek akar látszani. Ez a korszak a kortalan férfiak korszaka. Az idő kifeszül, mint mellizom az egy számmal kisebb póló alatt. Akárhány éves is legyen, a közelében lévő, lábbal hajtós motorkát biztos nem ő használja. A kortalan férfi apa vagy nagyapa. Hajdanán – apám és nagyapám ifjúsága idején – a látvány hanyagabbul lódított. Huszonöt évet nem...

Apám a keményen dolgozó ember jelmezét viselte. Olajfoltos munkakabát, foltozott farmer, verejtékező homlok. Az, hogy ő apa is, két módon mutatkozott. Első mód: havonta egyszer esedékes, szombat délelőtti városi vásárláskor anyámmal követtük őt, aki élre vasalt nadrágban feszengett, ingjének hajtogatásnyomai ritkán viselésről tanuskodtak. Második mód: műszak végeztével máshol, másik műszakba kezdett, aprópénzért...Esti trend... Játszani nem játszott velem. Esti trendi aprópénzéből jeles ünnepekre a szükséges alsónemű, pulóver, nadrág mellé kaptam könyvet is. Nagyanyámék kertje végében, a farakás mögött, a néhai diófa korhadt törzse lebegett a szavak tengerén. Nem vigyáztak rám. A napsütésre bíztak, a suhogó fákra, mosolygó virágokra, a copfjaimba kapaszkodó szélre, a beláthatatlan búzaföldekre, vonuló vadlibákra, Móra Ferencre, Kertész Erzsébetre, és a józanságomra. Nagyanyám öblös, piros fazékban szilvás gombócot főzött. Tájak, tálak. Minden részletük nyaralás...

„Túlságosan sok idő kell az íráshoz! Aztán meg nem vagyok Balzac...A gyönge történet, amelyet építgetek, összeomlik, mihelyt a kifutó becsenget, a cipész a számláját hozza...” - olvastam pár napja Colette: Édenek és börtönök című regényében. Jelen is vagyok és távol is. Az idő már nem sürget és nem marasztal. Nem kapok tiszteletdíjat olyan emberektől, „akiknek mindenük megvan, de nem szokták megfizetni az engedmény nélküli árakat”...(Idézet Colette: Édenek és börtönök)

Roppantom az utolsó falás ostyát. A kortalan férfi ölébe emeli a lábbal hajtós motorka tüllszoknyás tulajdonosát. A kislány anyjához erőszakosan tapad a terhesség előtti ruha. Az idő kifeszül. Nem érzem múlását...

A weboldalon megjelenített írások szerzői jogvédelem  alatt állnak.