Csökkentette hallását a maszkom. Zörej és zsivaj tolongott a teraszon. Tőle fél méterre, a járdán álltam. Akciós muskátlival iparkodtam haza.

- Nem értelek, gyere közelebb – gesztikulált unokaöcsém –, gyere, igyál te is velünk valamit, én fizetem.

Vele volt barátnője, a barátnő nővére, Edit és a nővér kislánya. Irányt változtató első lépésemnél már tudtam balszerencsés választásomat.

Újranyitási témát tépegettek, tíz percük, míg a pincér elém tette kapucsínómat – cukor nélkül szeretem - kellemesen telt.

- Tényleg, Suvi – fordult hozzám Edit –, amit küldtem neked linket, megpályáztad?

Osztrák ingázós állás egy kereskedelmi cégnél. Autóval negyven perc. Gyér forgalom esetén.

- Már anno mondtam neked – süllyesztette csészém mélyére a habot kiskanalam –, lehetőleg ne a kiskorú gyerekem főzze a vacsorát...

- Hiszen én is ingázom és nincs semmi gáz - formált arcából kubista festményt a fintor.

Kapucsínóm kortya, bár forró volt, csúszott.

- ...főleg, hogy anyáddal élsz és az ő kosztját eszi a lányod...- mondtam.

Zörej, zsivaj. Tájfun is támadt. Edit dérdúrja oktávot bontott, elhagyta a teraszt.

- Baszki, mekkora egy paraszt vagy – vágott pofákat a húga.

- Hiszen tényleg a mama főz – értetlenkedett a kislány.

- Fogd be a szádat – intette kussolásra unokaöcsém.

Megköszöntem a kapucsínót.

- ...csak cukrot ment kérni...túl keserű volt neki a kávé...