egy szabadúszó története

Suvahe

A zöldhasú megeszi reggelire az ábrándot

2019. október 02. - Suvahe

Ez az élethű Hotel Four Seasons. Itt magad harcolsz vagy magad murdelsz...

 

  • Újrajátszottam a szülésemet – mondja Móni, új szobatársam a pszichiátrián. Tegnapelőtt este még Ella aludt a szomszédos ágyban. Ella bölcs volt. - Mi lenne, ha készítenénk magunkról közös szelfit a rácsos ajtó előtt és feltolnánk Facebookra? - kérdezte és elnevette magát. Értettem tényleges mondanivalóját, és ő is értette a „Mindenképp jelöljük a helyet is”-mondatom igazi jelentését. Hofi szerint a zárt osztályt azért kell bezárni, hogy kintről a sok hülye ne tudjon bejönni. Ella szerint az egészségbiztosítónak fizetett összegből néha megengedhető a kvázi tudatos, őrült elszigeteltség. Ella bölcs volt...

Kerestem a testi kábulatot. Körülöttem tárgyakat szeretnek. Védjegyeket szeretnek. Devizát és valutát szeretnek. Fejük százalékjel, gyomruk hozam. Bőrük alá bújnék tudást szerezni a szeretet születéséről. Az én ismeretem földhözragadtabb. Csökönyös ábrándból gyökerezik. Nem voltam alkoholista. Sem narkós. Sem képzelt beteg. Sokat gondolkodó jókislány voltam. És aki sokat gondolkodik, összefüggéseket talál. Ha egy jókislány összefüggéseket talál, egyre többet kérdez, egyre többet berzenkedik. Mit neki csekély testi kábulat?...

„- ...Túl sokat foglalkoztatja az agyát. Így a test elfárad.

-...ma, amikor semmim sincs, csak a kék égnek kis darabja, ami benéz az ablakon, s az a néhány szál virág, amivel megörvendeztetnek – még a könyveimet s a gondolataimat is el akarják venni?...”

(Idézet: Kertész Erzsébet: Elizabeth)

Éjjel nem aludtam. Móni kétszer is segítségemet kérte. Egyedül nem tud talpra állni. Valami izomnyavalya. Fájdalmai voltak. Éjszakás nővér sehol. Ez az élethű Hotel Four Seasons. Itt magad harcolsz vagy magad murdelsz. - Még három ilyen éjszaka – gondoltam –, és hasonlatossá válok a két szobával feljebb tanyázó Beátához, akit szerelmi bánata forgalommal szemben bicikliztetett az autópályán. Nyála folyik, szemei duzzadtak. Azt állítja, az itt kapott gyógyszerek miatt. Találékonynak vagy tébolyultnak tartsam? Hajnali hatkor póló-farmerre cserélem a pizsamát. A szobai mosdókagyló fölött, csak szemérmes csordogálásra képes víznél edzem arcbőrömet. Éhes vagyok. Vicces, hogy vágyom a hotelkosztra. Az erős hit hídja a Sóvárgás folyóján keresztül vezet? Tíz órakor vizit. Renyhe orcával ma is elmondom amit tegnap: haza akarok menni. Elképzelem a szavaim súlya alatt markánsan álló magatartásomat. A szakszerű bírálatokat. A konok reakcióimat. „Az agy a felszín alá merül, a szuperintelligens embert pedig elragadják az érzelmei. Ami kockázatokkal jár.” Újrajátszottam a szülésemet – mondja Móni. Három kiskorú gyermek többdiplomás édesanyja. - Képtelen voltam elfogadni, hogy nem természetes úton szültem őket, és ez a gondolat annyira belém ragadt, hogy a testem szülési fájdalmakat produkált. Fetrengtem otthon a szőnyegen és ordítottam, szülni fogok, szülni fogok. Bepisiltem, azt kiabáltam elfolyt a magzatvizem. Móni magyaráz és magyaráz. Mindjárt fél hét és ossza a nővér a gyógyszereket. Nekem nem ad. A hotelorvos nem tartotta szükségesnek. Pimaszságom fontolgatja a kérdést, kúrálható-e pirulával a többségi világértelmezés tudomásulnemvétele. Korog a gyomrom. Két szelet kenyeréhez a szálloda vajon mit kínál ma. Dobozka lekvárt vagy vajat? Kanállal kenhetem. Szúró-és vágóeszköz ide nem hozható. - Van Önnél éles tárgy? - faggatott az ápoló jövetelemkor és kipakoltatta a táskámat. - Az eszemet sajnos nem tudom kipakolni – feleltem. Pillám se rebbent. Rám nézett a hitetlenek ürügyet kereső tekintetével és az utolsó szobába kísért. - Nem őrjöngő – közölte a segédapolóval –, a nyugodt szobába tesszük. Ella aludt amikor beléptünk. Csak sötétbarna hajzuhataga látszódott ki a takaró alól. Kijelölt fekhelyemre dőltem. Az ápoló eltávolította katéteremet. Ezt a szánalmas eszközt még az intenzív osztályon nyertem. Tekercs vécépapír, tasak papírzsebkendő, két bugyi, egy törölköző, két zokni, egy leggings, egy pulcsi, egy pizsama és három könyv. Ezek voltak a táskámban. Az intenzív osztályon a párom említette, hozott néhány holmit, a táska az ágy előtt van. Infúzió, életfunkciókat mérő műszer csápjai csatlakoztak testemre. Szédültem. Párom arca közeledett arcomhoz. - Megismersz? - mormolta. - Tetovált gépész – motyogtam. Könnyfélét dörzsölt szét, kérdezte leszek-e a felesége.

Kattan a villanykapcsoló, dübörög a nővér jóreggeltje. Móni markát nyújtja a gyógyszerért, ismét a jelenben vagyok. Még nem tudom, hogy a mai délutánt már a lakásomban töltöm...

(Idézet: Jeanne Siaud-Facchin: Túl tehetséges ahhoz, hogy boldog legyen?)

20190925_095607.jpg

Se telefon, se dezodor, se szőrtelenítő. Áporodott hónaljam ébredező dzsungel. Tombolhattam volna, a helyszín adott. - Miért hoztak a Four Seasonsbe? - kérdeztem Ellától a dohányzási támaszponton, a női vécében. Sörényébe túrt, eregette a füstöt. Miután felébredt és nyugtázta ottlétemet, feladatának érezte a miliő otthonosabb ismertetését. - Negyven nőre jut két klotyó, amiből az egyik eldugult, a másikban kiégett az izzó, pár alpári picsa szanaszét fossa az ülőke környékét, de a mentolos cigifüst relatíve elnyomja a szarszagot – lökte egy szuszra és kérte kövessem a mosdóba, mert – bár látja nem élek a bagóval – kell a lazulás. Agyamat a Miképp értesül párom az intenzívről ide-kerülésemről? téma birizgálta, ám Ella szimpatikus bemutatkozása visszaszorította az elutasításomat. - Ki akartam ütni magamat. – válaszolta, a mosdó csempéjéhez támaszkodott. - Táppénzen vagyok egy ideje. Epilepsziás rohamot kaptam a munkahelyemen. Korábban nem történt velem ilyen. Egyedül élek. A pasim három éve udvarol, nem hajlandó összeköltözni. Pedig a közös fedél anyagilag is segítene rajtam. De a pasim inkább anyucival él, így a fizetését rezsi és előtakarékosság helyett a nagyon normális hosszútávú jövőképére, edzőteremre meg szteroidokra költheti – vigyorgott. Közelebb hajolt hozzám, suttogta: - ...és én vagyok a pszichiátrián...

Mélyet szívott a cigiből. - Viszont – fújt a résnyire nyitott ablakra –, ő hívta a mentőket. Búcsúüzenetet küldtem neki. Hát nem gáz? Búcsúüzenet...a pánik érzelgős lotyóvá tett...

Felém villantotta szeme kékjét. - Lehet azt hitte miatta készültem ki. Amúgy az kattogott a fejemben, hogy a táppénzből nem futja albérletre és a főbérlő hallani sem akart haladékról...

Szívás. Fújás.

- ...bevettem egy egész doboz vényköteles kapszulát...

Ella gyomrát még odahaza kimosták. Ella mindenre emlékezett. A szondára, a pasija „nem vagy normális” szövegelésére, az álmélkodó szomszédasszonyra, a sármos mentőstisztre, a Four Seasonsbe érkezésekor folyosón ücsörgő, magát ütögető, óbégató betegre, „csak én éltem túl az autóbalesetet” - üvöltötte.

Nálam kiesett a fizikális sík huszonnégy órája. Hiánya nem jelentett veszteségérzetet. Ilyesmi érzés a mögöttes, valódi élet, a halál után? Volt egy hobbidrogos osztálytársam. Kitűnő tanuló, papírforma életű. Ízlelgette a cuccot az illemhely homályában. Buliban voltunk, rányitottam. Ábrázata egy szent latoré. Nem szóltam. Nem szólt. De az atmoszférája közölte velem, hozzá képest mennyire hitvány vagyok, hiszen az emberségem nem illúzió...

Egyszer egy főnök részletes havi jelentést követelt tőlem. Némi túlóra, remek munka. Lapozott, közben engem bámult. Kacaj kísérte a szemeteskosarába pottyantott dokumentumot. - Téged is odadobnálak – vicsorogta. Ő és a hobbinarkós is szabadon sétálnak...

Sokat gondolkodó jókislány voltam. Vonatkozások és ellentmondások körvonalazódtak bennem. Kétségbe vontam a belém gyömöszölt tantételeket és mindjobban maszkulin módszerekkel védekeztem. Vagy támadtam? A maszkulint praktikus tisztázási lehetőségnek láttam. „Szerettem volna férfi módra megoldani az életemet, de rá kellett döbbenem, hogy asszony vagyok...s az asszonysorsot vállalni kell...Könnyebb annak, aki nem lázadozik az asszonysors ellen...” Ha sem a szende, sem a férfias nem hozza karnyújtásnyira álomképeimet, hűtőmszekrényem régóta alkalomra várakozó, magas alkoholtartalmú zsiványsága miért ne áztatná kópéságba aranyszívemet? Csak előtte még konyhapultra szórtam cipős dobozom huszonnégy hónap torokfájását, lázát és hasmenését csillapító tartalmát. Legalul volt a háziorvos ajánlotta, nem szedett, kikacagott kedélyjavító, és nyelvemre toltam öt szemet...

(Idézet: Kertész Erzsébet: Elizabeth)

20190925_092009.jpg

Hotelágyam fölött, a jobb oldali falon éjjeli lámpa fityeg. Fényénél első itt töltött estémen két órán át olvastam. Vizitig túljutok az utolsó tíz oldalon – latolgatom –, ha Móni nem akar minden percben kikecmeregni kuckójából.

- Még nem akarsz villanyt oltani? - nyöszörgött takarója alól Ella azon az első éjjelen. Nem akartam. Az olvasás a leghasznosabb tevékenység. Ella rugdosással javított takarója állagán, hasra fordult, majd oldalra, végül felkönyökölt. - Mi ennyire izgalmas? - kíváncsiskodott, vállára húzta lecsúszott melltartó-pántját.

  • Elizabeth Barrett-Browning élete. Angol költőnő volt a 19. században. Közel húsz évig nyomta az ágyat. Gerincsérülés, tüdőbaj. Az apja is zsarnokoskodott, tiltotta gyerekeinek a szerelmet. Aztán a csaj rácáfolt állapotára és korának korlátoltságaira, Dél-Európába dobbantott a későbbi férjével.

  • ...királyság...- bólogatott Ella –, ezért a sztoriért már érdemes volt ide kerülnöm...

    Nevettünk. Ella előhalászta lábait, egy darabig ágya szélén kuporgott. Loboncát és a topját igazgatta. Azt mondta vicces volt a délutáni csoportterápia. A doktor szerint e falak közé a bolondok kerülnek. - És te képes voltál visszakérdezni, hogy a doki bolondnak tartja-e magát, amiért velünk ellentétben ő önszántából nap mint nap e falak közé jön – kuncogott Ella.

    Délután meglátogatott a párom. Kutakodással kiderítette hollétemet. Csomagolt csokit, a telefonomat, váltás ruhát és a blúz redőibe csempészett egy borotvát. Szerintem ez a csomag eredményezte csoportterápiás csillámlásomat. Vagy a borotvaész? „A szuperintelligens emberek egyetlen közös pontban egyeznek a pszichiátriai betegek populációjával: ők is máshogyan alkalmazkodnak a világhoz.” - Hogyan kerültem az intenzív osztályra? - tudakozódtam. Párom egyik kezében kezeimet tartotta, másik kezével arcomat simogatta. - Hívtam a 112-t.

    Ella kuncogása engem is somolygásra késztetett. Csak minden tizedik ember szerencsés és utazhat a Hotel Four Seasonsbe, holott minden második ember megérdemelné...

    Kutya vonított a távolban, szellő huncutkodott a függönnyel. - Becsukjuk az ablakot? - kérdezte Ella. Nekem jólesett a beszökő fuvallat. Fejemet tekertem. Ella biccentett. Rendbe szedte a kószáló függönyt, pillantást vetett a utcai világítást szenvedő külvilágra és azt mondta sugárzik társam egész lényéből az irántam érzett szeretet. - Ezért a véleményért már érdemes volt ide kerülnöm – válaszoltam.

    Ella az ágyam melletti szekrényhez lépdelt. Barrett-Browning kötetét, a Portugál szonetteket kezdte lapozgatni. - „Vársz rám bún s kóron át/ S ha megtalálsz: Még jókor! - szólsz, noha/ Mindenki más: Már késő!-így kiált.” - olvasta. Bazsalyogtam. Ella akaratlanul is idomult a napszakhoz, a gondolati sávhoz és annak tapintható vetületéhez. A gépésztől tudom, hogy lánglovagok, rendőrök tették tiszteletüket a lakásomban és magam sétáltam a mentőautóhoz. Már fontolgatták a tűzoltók az erkélyes behatolást, végül én nyitottam ki a bejárati ajtót. Nem emlékszem. A mentősök a konyhapulton heverő gyógyszerek láttán úgy következtettek, az összeset beszedtem. Karon fogtak, a mentőautóhoz vittek. Sürgősségi, intenzív, infúzió, katéter. Nem emlékszem. A piára, a Frontinra és a 17 óra 11 percet mutató órára emlékszem. Este hét körül érkezett lakásomhoz a gépész. Útközben többször telefonált, nem hallottam. Belesett a konyhaablakon, látta a halom orvosságot, a szédelgő énemet. Hívta a 112-t.

    - Ez baromi jó – lelkesedett Ella –, a gerincsérült, tüdőbajos csaj ütősen lökte. Ella, kezében a szonettgyűjteménnyel, takarómra huppant. - Harmadik éjszakámat töltöm itt – sóhajtott –, és legszívesebben maradnék. Egyrészt tolódik a főbérlőproblémám, itt meg ugye van tető a fejem felett. Másrészt fizettem elegendő egészségbiztosítást az államnak néhány nap pihenőért. Persze a holnapi viziten megint a hazamenetelemről fogok hablatyolni. A dokik szeretik a tervezgető alanyokat. Beátát szerintem javulás esetén sem engedik innen haza, folyton rinyál. Hazudok egy-két tervet, mondjuk összeköltözés a pasimmal vagy jól fizető meló a láthatáron, és máris látják rajtam a pozitív életszemléletet. Most tényleg, szerinted mi fog kint változni? A főbérlő hirtelen ingyen kiadja nekem a lakását?

    Költői kérdésnek véltem. Babrálta tincseit, grimaszokat vágott. Belekezdett egy régi iskolás élményébe, nem tudtam rá összpontosítani. A tervezgető alany szókapcsolat bombát robbantott szürkeállományomban, becsuktam Kertész Erzsébet regényét és Ellának szegeztem a kérdést: - Mit gondolsz, ha tehetetlennek érzik magukat velem szemben, hazaküldenek?...

(Idézet: Elizabeth Barrett-Browning: Portugál szonettek, 40. szonett, részlet. Kardos László fordítása)

Fél nyolc. Megyek a két szelet kenyérért. Móniét is hozom. Körözött a ma reggeli feltét. Konzervkörözött. Kanál a kenéshez. Beáta a csoportterápián a hotel téves evőeszközhasználata miatt is panaszkodott. Töprengek, mennyivel biztonságosabb fegyver a hegymentes kanál? Amennyivel kellő energia által bárki szemgödrébe illeszthető?...- Jól definiálta magát – állította önelemzésemről a terápiát vezető szakember. Főleg az igazságérzetet hangoztattam. - Az előttem szólók magas biztonságérzettel, túlzott konfliktuskerüléssel, beteges megfelelési kényszerrel vagy mély lelki bánattal jellemezték magukat – kezdtem törvényszéki beszédemet. Ella közbevágott. Azt mondta, ne feledjem ő önbecsülésről csacsogott, talán még a cigit is eldobja. Rám kacsintott és mivel mellettem ült, adtunk egymásnak pacsit. Kollektív derültség. - Mit gondol a csapatmunkáról? - kérdezte tőlem a terapeuta. - Gondolni sok mindent, de tapasztalni azt tapasztaltam, a csapatmunka olyan a tevékenység, amikor követelik csináljam én egyedül vagy szájról szájra terjesztik, hogy majd én megcsinálom, vagyis – tettem bal bokámat a jobb térdemre, hátamat a szék támlájához nyomtam – én nem vagyok konfliktuskerülő, sem követelménykövető, és mások gazságai elé szívesen teszek pontot az i betűre. - Jól definiálta magát – állította önelemzésemről a specialista és óra múlva négyszemközti konzultációt óhajtott.

Anyám házi körözöttje utánozhatatlan. Repetáznivaló. Receptjét koppintani nem tudtam. Vagy több paprikát adagoltam, vagy a fokhagymát hanyagoltam. A hotel körözöttje alapszükségletet enyhít. Bünteti az éhhalált. Ella tegnap délben búcsúajándékba adott egy Balaton szeletet. Gondolom avégett, mert ő más vizekre evez. - Stafírung – mondta. Vizit után kezelőorvosa kiállította a zárójelentést. - Figyelj, figyelj – mutatta szórakoztató gunyorosággal Ella – tiszta a tudata, teljesen önellátó, gondolatai rendezettek – röhögött –, otthonába bocsátjuk. Röhögtem ám én is. - Aztán most agyalhatok, hogyan szerzek pénzt a főbérlőnek – harapott ajkába és csomagolni kezdett. Ella bölcs volt. Kora este a nővér lefertőtlenítette a matracot, friss ágyhuzatot húzott. Olyan tiszta a tudatunk, mint Ella ágya. Emlékeiben nem steril...

Segítek Móninak az öltözködésben. Egy oldal Elizabeth, egy oldal Móni. Csapatmunka. A szakember meséltetett. Kettecskén kommunikáció. Ha a gépész nem hívja a 112-t, hazai hányással, hánytatással lábadozom. Ehelyett pszichoanalizáltam. - Alapul vehetném a politikai pártokat is – summáztam –, ahol elvileg mindenkinek megvan a maga köre, de önös érdekből gyakorlatilag bárki korrumpálható, és a választási plakátok nekem azt sugallják, a nyílt utcán van az igazi zárt osztály. Az utamba kerülő férfiak mindig megkérdezték van-e kedvesem. Vajon a doki ösztönösen a hagyományt követte vagy ez a kérdés a gyógykezelés része volt?...„A szuperintelligens létet ez a kettőség jellemzi: minőségileg különböző működésű hatalmas intelligencia, valamint elképesztő mértékű, az élet minden egyes pillanatába beszivárgó érzékenység.” Tíz órakor vizit. Még nem tudom, hogy a mai délutánt már a lakásomban töltöm...

(Idézet: Jeanne Siaud-Facchin: Túl tehetséges ahhoz, hogy boldog legyen?)

  • Mit csinálunk, ha nem engedtek volna ki? - dünnyögtem a gépész kocsijában. Tudata tiszta, gondolatai rendezettek – olvastam a hotelbeszámolót.

  • Jogod van kérni az áthelyezésedet másik intézménybe...és egyik ilyen intézmény guruját ismerem...

A zöldhasú megeszi reggeli az ábrándot?...

 

Rövid változat:

 

 

Hosszú változat:

Az elutasításgyűjtő

Nem vagyok influenzás. Amint hírlik, tízezer zsebkendőnél kezdődik a hivatalos influenza. Tízezer zsebkendő alatt a beteg orvosilag még nem beteg, csak önjelölt hipochonder. Ahogy közeledik a nevezett számhoz, váladéka hasonlatossá válik az összes hivatalos influenzás váladékához. Egységes fika képződik...

 

Intézze online számlabefizetését! Csak három lépés! Sürget a sokadik E.ON-hírlevél.

Tisztelt E.ON!

Önöknek a papíralapú számlámról e-számlára történő váltás anyagi megtakarítást jelent? Áttérek e-számlára, feltéve, ha ez nekem is anyagi megtakarítást jelent...

Máskülönben három lépésben eltipegek a lakásom mellett lévő postára, ugyanis a séta jót tesz az egészségemnek...

Maradok tisztelettel...

Választ nem várok. Pökhendinek tartott megnyilvánulásaimat lélekkönnyítésnek hívom. Érdeklődött egy női magazin. Lenne-e kedvem. Lenne. Honorárium? Semmi. Fizetség csak állandó szerzőknek jár, és amíg az irodalmi önképzőkörös anyukák szorgalmasan, ingyen termékenyek porontyaik pisilését fejtegető olvasói levelekben, addig áhitat marad az én szakképzett illetményem...Gázkazánom nem melegítette a vizet. Kvalifikált szerelőtől időpontot kapni helyszíni szemlére olyan, mint kihordani egy komplikált terhességet. Méretes póktetem okozta a hibát. Öt perc munka. Nyolcezer forint. Vissza kellett volna kérdeznem: Ön nem állandó szerelő, dolgozna ingyen?...

Mélyvizet kínált egy online napilap. Faggatóztam anyagi kilátásokról és elém csúsztatták a heti harminckét óra munkaidő, bérezés nélküli, önkéntes jogviszonyról kiállított munkaszerződést...Módos apák hencegő lányai talán aláírták volna. Én módfelett egyedülálló anya vagyok a heti harminckét óra önkéntességhez...

„Egykor újságíró voltam. Újságíró, aki tévéről, filmekről, könyvekről írt. Akkoriban, amikor az emberek még elolvasták, amit papírra nyomtattak, amikor még érdekelt valakit, én mit gondolok. A 90-es évek vége felé érkeztem New Yorkba, amikor a dicsőséges napok már leáldozóban voltak, bár ezt akkor még senki sem tudta. New York tele volt újságírókkal, valódi újságírókkal, mert még léteztek magazinok, valódi magazinok, méghozzá rengeteg. Akkoriban az internet még csak egzotikus házikedvenc volt, amit a sajtópiac egyik szegletében tartottak rövid pórázon – lökjünk elé egy kis tápot, nézzük, hogy táncol, ó, milyen aranyos, ez biztos nem fogja átharapni a torkunkat éjszaka. Gondoljanak csak bele: akkoriban a friss diplomás srácok New Yorkba jöttek, és pénzt kaptak azért, hogy írjanak. Fogalmunk sem volt arról, hogy olyan pályán indulunk el, amely évtizedekkel később megsemmisül...(...a feltörekvő regényíróknak, elméleti gondolkodóknak, azoknak, akiknek az agya nem működik elég gyorsan ahhoz, hogy blogoljanak, linkeljenek vagy twitteljenek, vagyis a vén, makacs nagypofájúaknak) befellegzett. Akár a női kalaposoknak vagy az ostorgyártóknak, nekünk is lejárt az időnk.”

 (Részlet Gillian Flynn: Holtodiglan című regényéből)

Nem vagyok influenzás. Amint hírlik, tízezer zsebkendőnél kezdődik a hivatalos influenza. Tízezer zsebkendő alatt a beteg orvosilag még nem beteg, csak önjelölt hipochonder. Ahogy közeledik a nevezett számhoz, váladéka hasonlatossá válik az összes hivatalos influenzás váladékához. Egységes fika képződik...

A nő szakmai érvényesülését hátráltatja, ha élete nyolcvan százaléka a szükségességek körül forog. Ha szabadideje felhasználásáról a férfi dönt. Vagy a tény, hogy nőnek született. Mit kezdjek az ihlettel, ami délután négy órakor, napközis gyermekemért sietés közben köszönt rám? Vagy habaráskészítés idején? Üssem agyon a gondolatcsírát vagy a szükségeset halogassam? Mit tegyen az alkotásgazdag nő olyan férfi mellett, aki mondat vége előtt ingvasalásra kötelezi? Hogyan kezelje a nő a munkahelyi „jól csinálod és persze segítened kell, de nő vagy, maradj a háttérben és engedd kibontakozni a férfiakat” - helyzetet? Bukdácsolnak a kérdések, mint influenzások a zsebkendőerdőben...

  • Havonta két nap macerás, mert jönnek a szülők befizetni az ellátási díjat. Néha az óvónők segítségre szorulnak adminisztrálás területén. Ennyi a feladat. Sajnos csak bruttó kétszázat tudunk adni – szólt a gyászos tekintetű intézményvezető a titkári pozíció kapcsán...

Sejtettem, hogy a versenyszféra – közintézmény összecsapásban az utóbbinál a stresszhatás enyhébb. Mi több, tudok cégekről, ahol a három nyelven ügyeket intéző gazdaságiértékesítésilogisztikaihumánpolitikai kapcsolattartó – ismertebb nevén nagy hírű bűvész, aki „lábával citerázik, az orrával orgonázik, a fülével figurázik, a szemével gurgulázik” - remekelt ugyanennyi fizetésért. Hol kezdődik a közalkalmazottak panaszkodásának jogossága? A kevesebb sokknál vagy a profitmentes hozamnál?...

  • Önnek sajnos nincs óvodai munkatapasztalata – folytatta tanodai unottsággal.

Biográfiai tudósítás és az intézmény igényeinek találkozáspontjait nem minden állami alkalmazott képes észrevenni bruttó kétszázezerért...

(Idézet: Weöres Sándor: Vásár)

 

A még újonc Stephen King tapétának használta az írásait elutasító visszajelzéseket, olvastam életrajzi jellegű, Az írásról című könyvében. Hasonló falragaszokat gyűjtök. És adok...

 

 

A weboldalon megjelenített írások szerzői jogvédelem  alatt állnak. 

 

Érzi a nők auráján a vonzalmat

SUVAHE ANNO

 

Komoly ábrázattal fantáziálni Vin Dieselről, ahogy piacról asszonyához siet, két szatyor burgonyával?...

Túl a Magas Árrések Rengetegén találkoztam Ábellel. Ábel az a típusú férfi, aki tudja magáról hogy minden nőnek tetszik. Gondolom a tudatosan alakított testtömeg-index (röviden: BMI) miatt, ami nem összekeverendő a BSc, BA, MSc, MA és PhD rövidítésekkel. Öntudatosságához hozzájárul még az EA7 és a cK, csak ez utóbbi élvezéséhez sorszámot kell húzni. Szerinte.

Ábel azt mondja: érzi a nők auráján hogy vonzódnak hozzá.

  • –  Te sem menekülhetsz – vagánykodik velem és járásának áramlata földre sodorja a

    pénztárkiadási bizonylatokat.

  • –  ...a papírjaim ezek szerint nőneműek...

  • –  Micsoda? - tekint rám reklámarcával.

  • –  A papírok. Kérlek helyezd vissza őket az aurámba.

  • –  Jajj de kis vicces akarsz lenni.

  • –  Alkalmazkodom a vonzerődhöz...

    Ábel szóba hozza óvodás kislányát és tizennégy éve tartó házasságát. A farsangi jelmezt, az asszony fánkját és a lényeget: nehéz jónak maradni. Szeretek révedezni, de komoly ábrázattal fantáziálni Vin Dieselről, ahogy piacról asszonyához siet, két szatyor burgonyával? - piszkosul nehéz.
    Ábel még matat kicsit. Nem rajtam. Az én aurám ködös és lámpa nélkül betonoszlopnak tűnök. Ábel ígéri: jön még. Az ajtóból egyezményes jellel mutatja hogy hívhatom bármikor. Fordul és ütközik Encivel. Új kolléganő. Mosolyog. Aurája Ábeltől piros.

    – Hoztam neked pár dokumentumot – pakolja asztalomra a holmikat. - Nekem megvan a privát száma – suttogja.

    Nem szeretem a sorszámokat.

 

 

 

A weboldalon megjelenített írások szerzői jogvédelem  alatt állnak. 

 

Az utolsó lüktetés

...de csak annyira utolsó, amennyire ciklikus...


- Gyere, menjünk – szólt a tetovált gépész és pólót vett magára. Hevertem az ágyon. Kint fülledtség diadala, bent hűsítő áramlatok. A könyv százvalahányadik oldalán tartottam és háát...nem mondtad, hogy erotikus része is van - írtam a barátnőmnek. Kattogott a ventilátor. Munkája nyomán a sötétítő függöny résnyi utat engedett a napsugárnak, és ő rávilágított a tényre: lábujjaimon ideje körmöt vágni.

  • Hova megyünk?

    Sejtettem hova. Tegnapelőtt belvárosi sétára áhítottam és tudtam, hogy nem felejti el. Ilyesmit hogyan is felejtene az a férfi, aki nevemet gravíroztatja születésnapi tollamra, kacskaringós sikátorok klasszikus kincseit tárja elém, dalszövegeket dúdol nokedlikészítés közben és szirmait nyitogató rózsának becézi a puncimat?...ez egy szerelem története és a szerelem magában hordozza az erotikát is...- üzente a barátnőm. Nem akartam becsukni. Kevésbé az erotika, inkább az eredmény miatt. A szavak szövése sem az imádott, élesre csiszolt szépirodalom. De mi a helyes cselekedet, ha a szöveg combok találkozásából fakadó mondatelemekből áll?... 2017 őszén egy újságcikk említette Robert James Waller regényét. Madison megye hídjai. Fel is jegyeztem frissen vásárolt falitáblámra. - Romantikus csemege– mutatott a táblám firkálmányait szemlélgető barátnőm Madison megyére. 2017 decembere volt. A romantikus szó iránt érzett ellenszenvem miatt hanyagoltam Wallert. Végül 2019 augusztusában maga Waller könyörgött nekem...

    A gépész nem a centrum felé autózott. Sejtelmeim, mint a mostani szikkadt percet visszasíró holnap, csepegtek rólam. Ifjúkorom mágiát látott a titokzatosban és elmém féktelen szerelmet rajzolt lángjaiba. Semmiből született hirtelen zsánerek oltották tüzét, füstjei áttetszővé tették élénk színeit, évszámaim növekedtek és szamárfülekkel kezdtem ékesíteni az igézeteket. - Hiszek a sámánok erejében – mondta megismerkedésünk első napjainak egyikén a karján indián tolldísz tetoválást viselő gépész. Legyintettem. Te kis csacsi mirákulum... Kiértünk a főútra. Markában tartott bennünket a tikkadtság, mi pedig – több száz utazóhoz hasonlóan – a tikkadtság utolsó hódítását szorongattuk. Maradhattam volna a kanapén, és a ventilátor kattogása kísérhetné könyvlapozásomat. Kezd érdekelni a történet. - Ne szakítsd meg a hagyományt! - dorgált barátnőm az antikvárium standjánál. Kavarogtunk a Savaria karneválon és harmadik életévét taposó szokásunkat gyakoroltuk. A forgatagban felkerestük a régiségkereskedőt. 2017-ben Krúdy Gyula 1966-os kiadású Álmoskönyve, tavaly Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! című műve (1969) lett karneváli ajándékom. Idén többször is körbesétáltam a pavilont, üres kezem láttán barátnőm a fejét csóválta. Oké. Újból nekiveselkedtem. Alaposabban. És észrevettem. Ott rejtőzött két zömök, ókori históriákat tartalmazó kötet között.

     

    - Emlékszel a falitáblám irka-firkáira? Ezt a feljegyzést még nem töröltem le – fordítottam barátnőm felé a könyörgő könyvet. Az idei karneváli vásárfiát. Kezd érdekelni a történet. Kezd?...

    20190902_172913.jpg

    Lehettem volna tipikus nő, nyavalyoghattam volna itthonmaradásról vagy ujjonghattam volna az elmenetelre. Szólt a gépész és én nesztelen engedelmeskedtem. Szoknyám alá bújt a kocsiklíma szelleme, a múlt éjszaka fonódásain járt az eszem. A gépész. Virágokat ültetett, kütyüket javított, jó ebédet kívánt irodalmi citátummal, koncerteket világosított, meggyes-kakaós kockát sütött, közügyekkel foglalkozott, a csend óráiban misztikumról olvasott, húsokat kampókra akasztott, „az utolsó cowboyok egyikének látta magát, és azt mondta, kiment a divatból.” Asszonyalkatomat szeplőtelen leánytestté gyúrta, „elveszem a szüzességedet”- duruzsolta és istenesen magáévá tett. Csúsztunk a föld középpontja felé, azt sem bántam volna ha gyökeret eresztünk. Tizenöt hónapja hordoz a bűvölet bércein. Titokzatos mágiába vetett hitemet többé meg nem lelhetem, de lényében találtam valami megnyugtató, békés bűbájt, hogy a csoda iránti sóvárgás nem csupán az elmém kitalációja. A gépész a nagy tónál magasodó dombokhoz vitt. Autónkat a völgyben hagytuk.

    - Felsétálunk a templomig – mondta. Egyszer voltam ebben a templomban. Akivel itt jártam, őt nem izgatta a templom esztétikuma. Engem viszont érdekelnek a régi épületek, és tudom, hogy téged is.

    A gépésznek igaza van. Érdekel minden, aminek jelzője a hajdani, letűnt, molyrágta, nosztalgikus. És érdekli őt is. A gépészt. „Valahogy egyesült benne a roppant feszültség a melegséggel és jósággal, s ezt körüllengte valami halványan tragikus.” Az apanélküliség, a menthetetlen lázadások, a morzsákká hulló tervekből összesöpört álmok és a fantasztikus adomány: látni és láttatni a reménytelenség szépségeit.

    Nem abajgattuk Istent. Kívülről csodáltuk házát. A gépész mellkasához emelte kezeimet, szám sarkába puszit adott és azt mondta: - Sokat szekálsz, de elviselem, mert szeretlek. „A férfiöltözők, kanmurik, biliárdtermek világa, amelyben költészetnek vagy hasonló finomságoknak nem volt helye.” Mágia, mágia. Huncut mágia. Éretlen éveimben mily sokszor őrjöngtem érted, miattad, és mily kevés varázslatot hintettél rám. Most nyakamba öntöd varázsbödönöd teljes tartalmát és én fulladozni akarok bájitalodban, ehelyett csak kortyolgatásra vagyok képes és változásaidat lesem...

    Ösvény vezetett a játszótérig. Sírt a mozgásba lendített hinta. Közeledtem a tóhoz. Távolodtam a tótól. Közeledtem a tóhoz. Távolodtam a tótól. A Madison megyei Franceskára gondoltam. Összehasonlító irodalomtudományt tanult, hosszan magyarázta diákjainak Yeats költészetét. „Yeats remek. Realizmus, gazdaságosság, érzékiség, szépség, varázslat.” Van egy Yeats kötetem. Tizenkilenc évvel ezelőtt egy egyesülettől kaptam a segítségemért cserébe. Legalábbis a férfi, aki átadta, így említette. Később – évek múlva – összefutottunk, kitértem a csókja elől. Én voltam az ő mágiája és Yeats alkotta a lángjait. Dehogy tudtam, dehogy tudtam. Az összefüggések csak a távlatokban nyernek értelmet.

    A szárnyaló hintán „fejem tüzelt”, mint Aengus feje Yeats versében. Kísértett a késő nyári hőség, cowboynak mutatta a gépészt. Lánggá váltam az évszak utolsó lüktetésében, amely csak annyira volt utolsó, amennyire ciklikus...

 

(Idézetek: Robert James Waller: Madison megye hídjai és Yeats: A vándor Aengus éneke)

 

 

 

A weboldalon megjelenített írások szerzői jogvédelem  alatt állnak. 

 

Karolás és karmolás ugyanazon lendületből fakad

- Hiába szeretem, a munkám nem tud átölelni és a fülembe súgni, hogy Szeretlek- mondta barátnőm a társtalan búskomorságát csitítani próbáló indokomra....

 

Szeretteink. Kik ők? Akikkel a konvencionális unalom, a közösen birtokolt fényűző gondok és a porlepte örömök fedele alatt huzamosabb ideig elviseljük egymás rögeszméit és döntünk, hogy időszakosan, állandóan vagy vegyesen tengünk-e az alá- s fölérendelt szerepekben?...

Körülöttem kevesen használták a biztatást, viszont annál többen a követelést. Kétséges az igazság, hogy tényleg sok hiányosságom volt-e vagy csak nem vették észre az erényeimet...

- Hiába szeretem, a munkám nem tud átölelni és a fülembe súgni, hogy Szeretlek - közli barátnőm a társtalan búskomorságát csitítani próbáló indokomra. - Neked van pasid és van gyereked - nyomatékosítja a maga igazát -, ők elegendőek a boldogsághoz.
Mégis mókázik bennem a melankólia..."De én sohasem azt szerettem, ami a legvidámabb, és nem azt választottam, ami minden keserűségtől mentes." Változna az állapotom, ha a munka karjába zárna és halántékomra sóhajtaná szerelmét?...
(Idézet: Colette: Édenek és börtönök)

Újszerű jelenségekben részesülök. Tekercs wc-papírt tesz párom a guriga helyére. Kocsiajtót nyit előttem. Babusgat. Emlékszik egy-egy lapító felvetésemre és jól értelmezi. - Colette, a francia írónő, akinek életrajzi regényét olvasom, egy nyolcszáz fős kis faluban született, ahol emlékét múzeum őrzi- mesélem neki hétfőn. - Kocsival tíz óra alatt odaérünk- említi szerdán...
Újszerű jelenségekben részesülök. Végighallgat a párom. Biztat. Maroknyi naivitásom azt mondja, hogy ez az ember látja agyműködésem gigászi színvonalát. Túltengő cinizmusom viszont színjátékra, elfogultságra vagy pompás szexuális magatartásomra hivatkozik. És a kétséges igazság hiányosságok és erények között hánykolódik...

Gyermek nyakamba ugró ragaszkodását a volt férjem katasztrófának minősítette. - Mióta szereted így anyádat? - kérdezte ámuló fiától...

Szeretteink. Kik ők? Hamis reptetők, akik szárnyainkat törik? Tudatos szárnytörők, akik elterelnek? Korlátolt rémisztők, akik maradásunkat szövik? Őszinte buzdítók, akik megnevelnek? Ki vagyok nekik én? Veszély, aki tudja, hogy a karolás és a karmolás ugyanazon lendületből fakad? Kezdem érteni, miért a nyelvtani múlt idő. Szeretteink...

 

Észbe pattanó kukoricák

Minden jöttment-senki zseninek hiszi magát, ezért minden zseni jöttment-senkinek érzi magát...

"Ezeket a pénzeket nem Orbán adja nekik, hanem én, a vállalkozásom adóiból" - bosszankodott a családok állami támogatása kapcsán egy deres hajú férfi.
Barátjával a sétány túlsó oldalán trappoltak. Beszélgetésük mérge fülemhez is eljutott. Igen. Én sem tartozom a kedvezményezettek köréhez. Az adómon kívül mit is akarhatna az állam egy magamfajta elvált, egygyermekes, negyvenes, magasan kvalifikált, pénzhajhászást megtagadó, csökönyös, mihaszna lélekkeresőtől?...

Ízlik a székesfehérvári Tesco kínai büféjének zöldséges tésztája.
- A többségi normális az lenne - magyarázom páromnak -, ha fotót készítenék a kajáról, feltenném Facebookra helymegjelöléssel, a te társaságodban. De nincs Facebook fiókom és a helyzet értelmezésekor a normális ember szókapcsolat helyett a közönséges honpolgár megnevezés jut eszembe...

Egyedi faszagyerek lehetek, mert megvető szánalmat olvasok a szemekben. "Én napról napra gyanúsabbá válok felebarátaim szemében. De ha valóban felebarátaim volnának, akkor nem tartanának gyanúsnak..." Sajnáltatni kellene magamat, sírnom kellene és talpaik előtt porban csúsznom, ha azt akarnám, hogy magasságos kegyeikbe vegyenek. A sajnáltatás önharc. Az egyedi faszagyerekek a világgal csatáznak.
(Idézet: Colette: Édenek és börtönök)

Az országút mentén alacsony és gyatra a kukorica. Ülök a kocsi jobb első ülésén, mint családi kiránduláson a szokványos feleség. Ettől a látszattól csak a tudatom különböztet meg és - bár párom gondolataim hangosítását kéri - tudatosítom magamban, hogy az országút mentén alacsony és gyatra a kukorica. Mire számított a kukorica? Hogy az örök nyüzsgés szomszédságában észbe pattan?...Nézem a táblát. Beljebb magasabb, dúsabb példányok nőttek. Erősebbé válik az ember, ha a zsongástól távol kerül?...
Törekednék csodásan szemléltetni a szart, de kivagyiságnak észlelem zsenialitásomat. Minden jöttment-senki zseninek hiszi magát, ezért minden zseni jöttment-senkinek érzi magát...

 

 

A weboldalon megjelenített írások szerzői jogvédelem  alatt állnak.

180° hűség

Sokan úgy tartják, ami nem enyhül, azt tűrni kell. Vagy a saját földünkön uralom alá vonni...

 

Ifjúkori énem tudattalan jósága és emberszeretete folyton csapdákba csalt. A spiritualisták nagyra becsült önzetlen segítőkészsége felemás érzést vált ki belőlem. Lehet hogy a kedvesség harapnivaló? Hívő ismerősöm lelkemre kötötte a tanok iránti odaadó bizalmat.

  • Egy okos nőtől tudom, hogy „csak akkor tehetünk szert az igazságra, ha a tévedések kellő választékát sikerült összehordanunk.”¹ Buddhában hinni veszélyes. - üzentem vissza.

Kiborult.

  • Melyik rosszmájú nő mondta ezt?

  • Virginia Woolf.

  • ...hűha...pedig ő az egyik kedvenc íróm.

Buddhában hinni veszélyes...

(¹: Virginia Woolf: Saját szoba)

 

Szobámban félhomály. A lazán lehúzott redőny nem vetekedhet egy klímaberendezés nyújtotta hőségenyhítéssel, de a szoba tulajdonjoga az enyém. Ablakáról még a napi tikkadtság tetőzése előtt letöröltem a forgalom porát. Rendkívüli, hogy idén már másodszor tisztítottam ablakot. Nem jellemző rám a kötelességtudó háztájiság. Viszont – a főzéshez hasonlóan - kitűnően akadályozza, hogy pályázható piacorientált pozíciókat pásztázzak a világhálón. „Ó, imádok főzni: olyan derék, tisztességes, buta nőnek érzem magam tőle.”² Tegnapi paradicsomleves a mai ebéd. - Nekem is azt kellene főznöm – nyugtázta szomszédasszonyom. Boltból jövetelét formálta társalgássá ablaktisztító parádém. Két perc alatt értesülök a kerület összes élőlényének sikamlós múltjáról, bizarr jelenéről és sokkoló jövőjéről. András válik, mert az edzőteremben nem csak a súlyzókat kezelgette. Zsolti hat pont híján bukta az egyetemet. Anita a héten kezdett új munkahelyen. Szilárd nem hajlandó elszállíttatni a törmeléket. Julika sírjára büdöskét vett a család. Emma tánti kilencvenhárom évesen kés alá feküdt, pedig nem is volt olyan problémája, ami indokolta volna a negyvenezer hálát köpenyzsebbe csúsztató műtétet.

  • Talán a kórház több támogatást kap az ilyen jellegű műtétek után...

  • Hmm...nekem ez eszembe sem jutott...te pénzügyileg gondolkodol...

Telefonált a hivatal naplopó státuszommal foglalkozó alkalmazottja. Ajánlja az államilag támogatott társadalombiztosítási ügyintéző képzést. Húsz éve keringek a zsetonok galaxisában reményemmel, hogy a kötelességek perkálása, a szükségletek tartalékolása és a maradék eldorbézolása egyazon isteni síkon teljesíthető. Pofára estem. Az utóbbi húsz hónapban keleti tézisek felszínre juttatták szunnyadó humán hajlamomat. Mantra ide, mantra oda, a hivatali alkalmazott, a szomszédasszony, anyám és sokan mások továbbra is pénzügyileg érzékelik a létemet, „...egy olyan ember elnyűtt és csalódott tekintetével, aki azzal töltötte az életét, hogy mindig másokért tett mindent.”³ Buddhában hinni veszélyes...

(², ³: Truman Capote: Nyári átkelés)

 

Anyám látni akarta a szigetet. Átkeltünk a hídon. Múltbeli heves szerelmeket őrző lakatok küszködnek korlátján az időjárással. Most augusztus lángjaival. „...ez is csak a szerelmesek szokása szerint történt, akiket kényszerítő, kielégíthetetlen vágy hajt, hogy szavakba öntsék mindkettőjük napjának jelentéktelen részleteit, bár arra nincs szükségük, hogy figyeljék is az elmondottakat.”ᵅ Acél, műanyag, fénylő, fakult. Van minden. - Hetvenvalahányban jártam itt legutóbb, nem emlékszem lakatokra – szemlélte anyám a korlát díszeit. Talán a felületükre rótt szövegek, talán a tó vizének villódzása vonta arcát grimaszba. A gyaloghíd középső részén, egymástól egyenlő távolságban kandeláberek állnak. - Támaszkodj lazán oda! – mutattam a hídról szigetre ívelő lépcső előtti, utolsó lámpaoszlopra. Leégettem az ellenfényt. Fókusz. 2019-ben jártál itt legutóbb. Anyámat leginkább a sziget napozó terasza érdekelte. Pár héttel korábban hallott az újrafestéséről. - Akkoriban még nem volt napozó rész – mondta a telefonban. Éreztem a kimondatlan szívesent. De választhattam volna hőmérsékletileg higgadtabb napot. Szerelmespárt fotóztak a stég egyik fekvőalkalmatosságánál. Fiú keze a lány dinnyepocakján. Manapság gimnazistakorúaknak nézem a nőket. Állapotos gimnazistáknak...

  • Igyunk valami hűsítőt – javasoltam anyámnak. Kérette magát. Ugyanúgy mint a használt ruha boltban. Pedig első pillantásra is szép volt az kék apró virágok uralta póló, amit harmadik nekifutásom után próbált magára.

Nem messze a szigettől, a csónakkikötő szomszédságában bisztró épült. Tulajdonosa sikeresen barátkoztatta a foteleket a tóparti nádassal. Két jegeskávét kértem. Csitrik vinnyogtak mellettünk. - Hetvenvalahányban olyat sem láttál, hogy tizenkét éves lányok Virgin Sex on the Beach koktéllal pózolnak kamera előtt – szóltam, és mondatom tompította anyám vendéglátóegység okozta lámpalázát. Lazulása nem tartott sokáig. Befőzésre váró gyümölcsök képei és vakvágány életem aggodalmai verejtékeztek homlokán. - Én fizetek – kardoskodott. - A tartalékaid nem tartanak örökké! ...mint ahogy a jelenlegi állapotom sem...„Azután egybefolyik minden: a veríték, a hőség, a délibáb, mindez valamilyen végleges visszavonhatatlanságba olvad össze, amely eltöröl és megsemmisít minden ésszerű megokolást, mintha tűz emésztené meg.”ᵇ

  • Szabad préda a kis csipeszke? - kérdeztem a forróságot legyezővel hessegető pultoslánytól.

  • Nem. Csak a számlát csíptetjük rá.

  • Szuvenírnek megtartanám.

    Habozott, hebegett, lankadatlan mosolyom végül meggyőzte. - Látod – súgtam anyámnak –, régen hasonló szituációk révén szereztem a cégeknek ügyfeleket, kedvezményeket, előnyöket, csak magamnak hasznot nem...

     (ᵅ, ᵇ: William Faulkner: Megszületik augusztusban)

Este tizenegykor szobámba engedem a hőséget. Sokan úgy tartják, ami nem enyhül, azt tűrni kell. Vagy a saját földemen uralmam alá vonni...Szobám félhomálya elegendő a látáshoz. Olvasok. Életkorom előrehaladtával javult a szemem. Nem lennék ilyen szerencsés, ha a borítókon a belső lényegek tükröződnének. Mégis csak áldás, hogy nem mindig izzadt a bőr, amikor a szív hevült. „Néha elég néhány év, hogy az ember alább adja nagyratörő vágyait.”ᶜ Számító dög lennék, ha a teremtőmtől groteszk életemért cserébe a méltatlan világ javítását kérném?..

(ᶜ Patrick Modiano: Augusztusi vasárnapok)

20190809_100715.jpg

  

 

A weboldalon megjelenített írások szerzői jogvédelem  alatt állnak. 

Az idő kifeszül, mint mellizom az egy számmal kisebb póló alatt

Apám a keményen dolgozó ember jelmezét viselte. Olajfoltos munkakabát, foltozott farmer, verejtékező homlok. Az, hogy ő apa is, két módon mutatkozott. Első mód: havonta egyszer esedékes, szombat délelőtti városi vásárláskor anyámmal követtük őt, aki élre vasalt nadrágban feszengett, ingjének hajtogatásnyomai ritkán viselésről tanuskodtak. Második mód: műszak végeztével máshol, másik műszakba kezdett, aprópénzért...

 

Véget ért vidéki nyaralásunk. A tartózkodás helyénvalóbb szó. Vagy az időtöltés. Családi találkozó: én vigyázok a gyerekekre. Barátnőm otthonába hív: én főzök. Melyik részét hívjam nyaralásnak?...

Anyám minap nálam járt.

  • Körbenéztem a lakásban, minden rendben van-e.

  • Növényeket megöntözted?

  • Odáig nem mentem.

Anyám körbenézett a lakásban...

 

Sok apró rózsaszín pötty a fehér trikómon. Így nyalok – tűnődöm és harapok a tölcsérből. Kezemben szalvéta. Rózsaszín pöttyökkel. Nemrég gyermek nyomta markomba. Sajátja volt. Mégsem így nyalok – veszem tudomásul –, csak elővigyázatlanul nyúlok a dolgokhoz...

Fogy a fagyim. Eper. Én az árustól áfonyát kértem. „A tiéd jobb, cseréljünk.” Ilyen az élet...

Cirógatja hátamat a késő délutáni napsugár. Szellő hoz vízpermenet a szemközti szökőkútból. Véget ért a nyaralás. Holnaptól itthon főzök...

Ülünk a padon. Az áfonyásszájú gyermek és én. Körülöttünk a hétvége utolsó óráit apránként élvező emberek. Kifeszített idő. Már nem érzem múlását. Nem sürget és nem marasztal. Jelen is vagyok és távol is. Jól öltözött, szemrevaló férfi ücsörög a kút peremén. Ő is olyan, mint a kifeszített idő. Nem érzem a múlását. Azt mondanám huszonöt éves, egyedülálló, gyermektelen legény, aki nehezen dönt, hogy fallabdával vagy futással áldozzon az esti trendek templomában. Azt is mondanám, hogy elvált ötvenes, aki huszonötnek akar látszani. Ez a korszak a kortalan férfiak korszaka. Az idő kifeszül, mint mellizom az egy számmal kisebb póló alatt. Akárhány éves is legyen, a közelében lévő, lábbal hajtós motorkát biztos nem ő használja. A kortalan férfi apa vagy nagyapa. Hajdanán – apám és nagyapám ifjúsága idején – a látvány hanyagabbul lódított. Huszonöt évet nem...

Apám a keményen dolgozó ember jelmezét viselte. Olajfoltos munkakabát, foltozott farmer, verejtékező homlok. Az, hogy ő apa is, két módon mutatkozott. Első mód: havonta egyszer esedékes, szombat délelőtti városi vásárláskor anyámmal követtük őt, aki élre vasalt nadrágban feszengett, ingjének hajtogatásnyomai ritkán viselésről tanuskodtak. Második mód: műszak végeztével máshol, másik műszakba kezdett, aprópénzért...Esti trend... Játszani nem játszott velem. Esti trendi aprópénzéből jeles ünnepekre a szükséges alsónemű, pulóver, nadrág mellé kaptam könyvet is. Nagyanyámék kertje végében, a farakás mögött, a néhai diófa korhadt törzse lebegett a szavak tengerén. Nem vigyáztak rám. A napsütésre bíztak, a suhogó fákra, mosolygó virágokra, a copfjaimba kapaszkodó szélre, a beláthatatlan búzaföldekre, vonuló vadlibákra, Móra Ferencre, Kertész Erzsébetre, és a józanságomra. Nagyanyám öblös, piros fazékban szilvás gombócot főzött. Tájak, tálak. Minden részletük nyaralás...

„Túlságosan sok idő kell az íráshoz! Aztán meg nem vagyok Balzac...A gyönge történet, amelyet építgetek, összeomlik, mihelyt a kifutó becsenget, a cipész a számláját hozza...” - olvastam pár napja Colette: Édenek és börtönök című regényében. Jelen is vagyok és távol is. Az idő már nem sürget és nem marasztal. Nem kapok tiszteletdíjat olyan emberektől, „akiknek mindenük megvan, de nem szokták megfizetni az engedmény nélküli árakat”...(Idézet Colette: Édenek és börtönök)

Roppantom az utolsó falás ostyát. A kortalan férfi ölébe emeli a lábbal hajtós motorka tüllszoknyás tulajdonosát. A kislány anyjához erőszakosan tapad a terhesség előtti ruha. Az idő kifeszül. Nem érzem múlását...

 

 

A weboldalon megjelenített írások szerzői jogvédelem  alatt állnak. 

Érdemek és kölcsönök

Az érzelmi biztonság olyasmi, mint amikor kocsid két település között felmondja a szolgálatot és párod telefonon az értedmenésről biztosít, a „gyalogolj el a legközelebbi buszmegállóig” helyett...

 

Holnap jön haza a fiam. A haza szakállas szó. Használtam, ha általános iskolából szülői házba gyalogoltam , ha külföldi kiküldetéses munka végeztével külföldi hotelhez autóztam, ha gyermekkorom vakációs bringázásai után nagyanyámhoz tekertem, ha balatonparti napozást követően barátok üdülőlakjához vonatoztam. Sokfajta haza van. Holnap jön haza a fiam. Apjával csobbant két hetet. Előkészítem az ebédet. Panírozok. A leves már kész. Panírmorzsás, lisztes tappancsok lógnak ujjaim végén. Persze hogy nem kattintok a Skip ad szövegre. Ha háromezer forint havidíjat fizetnék Youtubenak, reklámmentesen hallgathatnék zenét?...

 

Marika eladó. Nettó százhatvanöt. Havonta harmincezer forinttal járul hozzá a fia havi ötvenezer forintos hiteléhez. - Akciósan vettem ezt a pólót. Csak ötezer forint volt – simítja végig mellét büszkén a cigarettázó fiú. - Elég rossz anyagi helyzetben vagyok – meséli. - Csak nettó százötvenet kapok. Ebből nem lehet hitelt, rezsit, kosztot fizetni. De szerencsére befizettem Alkotótáborba. Ott legalább pár napra elfelejtem ezt a szar való világot...

(Négy napos Alkotótábor bérlet = tizenkétezer forint...)

 

  • Neked milyen gyakran üzen napközben a pasid? - kérdezte barátnőm, miután cikinek minősítette aktuális randipartnerét, mert az étteremben csupán italra hívta...

  • ...elég sokszor...szerintem az érzelmi biztonság olyasmi, mint amikor kocsid két település között felmondja a szolgálatot és párod telefonon az értedmenésről biztosít, a „gyalogolj el a legközelebbi buszmegállóig” helyett...

 

Antikváriumban megvettem. Közel ötszáz oldal. 1971-es kiadás. Ezer forint. Szükségből. Csak nélkül. Borra s bugyira már amúgy sem költök. - Nem találjuk – mondta a könyvtáros. Egy hónappal ezelőtt sem találták. Adatbázis szerint kölcsönözhető. Legutóbb májusban járt olvasónál. - Ha jegyzetszám alapján a polcon nincs és a raktár sem találja, akkor lehet, hogy véletlenül másik polcra tették. - magyarázta. Véletlenül. Amíg bevételi forrásaim engedték, vásároltam HVG-t. A könyvtár aulájában olvasható az aktuális újság...Belelapoztam. A véletlen, pozitív eseményeket a szenegáli őslakosok Isten álruhájának hívják...

 

Isten álruháját ezer forintért vettem meg az antikváriumban. Kölcsönöztem volna. A könyvtárban nyoma veszett. Irodalmi Nobel-díjat akarok. Vagy állami temetést. Ideális esetben mindkettőt. Utóbbi elérhető a „Könyörületes tevékenységét tompa szitkok monoton dallama kísérte, amely annál is inkább varázslatszerű volt, mivelhogy bizonyos nyomorult kecskebakról volt szó, akiben még nem tudtam felismerni Sarcust, a parányi termetű és zavartalanul szapora apát.” - szépirodalmi szösszenetekért. Messze dobott engemet a sors ilyen sziporkázó gondolatáradattól...

 

...amit ezer forint fejében adott kezembe a régiségbolt. Édenek és börtönök címet viseli. A nagyszerű francia írónő, Colette (1873-1954) életrajzi regénye...

 

 

A weboldalon megjelenített írások szerzői jogvédelem  alatt állnak.

 

 

No para: ritkaságszámba megy a munkáját kedvelő és ahhoz értő ember

Mit kezdjünk a nettó százezer miatt bánkódó barátokkal, akik sírnak akkor is, ha nettó ötszázezer a havi keresetük? Mit kezdjünk a haszonelvűségből adott tanácsokkal, amelyek mellőzik a szeretetet? És főleg mit kezdjük a lehetőségekkel, ha a végső kérdés az, van-e értelmük...

 

Van pénz a bankszámlámon. Stadionépítésre ugyan nem elég, de a híd alá sem kell mennem. Még. Lehet emiatt vagyok nyugodt és szemlélem szórakozottan az immár öt hónapja tartó mélázó munkakerülő státuszomat?...Hivatalos nyelven regisztrált álláskeresőnek hívnak. Népnyelven mihaszna munkanélküli. Ha ezerkilencszázhatvankettőt írnánk, állapotom végett bírságot kellene fizetnem. De kétezer-tizenkilenc van. Kapok állami támogatást. Havonta huszonpárezret. Lehet éldegélni. Amennyiben van megtakarításom, nincs hitelem és csökkentem a kívánságaimat...

Lehetnék - ide s tova huszonöt éve - közdolgozó. Akkortájt gondolataim löttyedt csinovnyik-élet helyett sportos kocsik és külföldi nyaralások körül forogtak. Nem magasra tettem a mércét. Öntelt bunkó voltam. Jól idomultam nemzetem sajátosságához...A kis csitri, kebelemelő koktélruhában és bölcsész diplomáit közgazdasági Nobel-díjnak gondoló ábrázattal. Állhatatossággal bármi tanulható. A kérdés, hogy van-e értelme...

Dac, szorgalom, tudás. Mind-mind nevetséges dolgok. Évek kacsintásából tudom. A pénz alapja a bizonyítvány vagy a haver. Ha van bizonyítvány vagy haver, van jutalom. Ha nincs bizonyítvány vagy haver, a jutalom nem kezelhető egyenlően a nembizonyítvánnyal, hiába van mögötte tudás. Bölcsész kereskedőként nem teszek zsebre annyi pénzt, mint a kereskedő kereskedő vagy a kereskedő haver...

 

Szerettem, hogy szeretnek az ügyfelek. A menedzsment is szerette, hogy szeretnek az ügyfelek. A menedzsment engem nem szeretett. Észrevettem: ha a lakásban ablakot cseréltetek, nem jut pénz üdülésre. Problémámmal a vezetőséghez fordultam. Informáltak: tudásomat nem fedi sem papír, sem puszi. Természetesen a tudásomból profitálnak, csak nem akarják mérhetővé tenni. Ráadásul nő is vagyok, mit képzelek. Mindeközben gyermekem azt hitte, a bébiszitter az anya és anya a bébiszitter...

 

Olvastam néhány buddhista bölcsességet. Élj a mostban, örülj a falevélnek, legyél egyszerű. Van benne valami, mert amióta nem sminkelek, van pasim. Olyan pasi, aki nem a púdert, hanem az arcomat nézi...

 

Álláskeresési ügyintézőm mutatott tucatnyi sales melót.

  • Nézze – szóltam –, a salesman salesman ablakot is cseréltet, és nyaral is. A bölcsész salesmannek a kettőre együtt nem futja. Tudja, még van pár évem a kölyköm nagykamasz koráig. Ha már a horvát tengerpartot „A” kategóriás nyílászáróval nem tudom összehozni, legalább azt az ölelgetést, amit most még enged, legalább azt adjam meg neki. És zavartalanul ölelgetni csak akkor tudom, ha a munkaidőm az ő elalvási ideje előtt véget ér...

 

Jelentkeztem alkalmi konyhai munkára. Nem feleltem meg. Túl lassan szeleteltem az uborkát. Van ilyen. Nincs gyakorlatom konyhatündérkedésben. Tetszetősnek ítélték a „csak egyműszak van nálunk: reggel hattól délután kettőig” munkát, de a porontyomat oktatási intézménye hajnali fél hatkor nem fogadja, és ha a HR bohóc száján formálódna a Tud valaki vigyázni a gyerekére?-förtelem: szemközt köpöm. Bölcsész végzettséget igénylő helyeken hiányolták az elmúlt huszonöt év bölcsész szakmai tapasztalatát, a bányában pedig rájöttem: csak húsz percig vagyok képes tíz fillérért egyidejűleg állni, követ törni és szó nélkül tűrni...

 

Azt hittem nehéz lesz dolgokat magam mögött hagyni. Rúzs, szemfesték. Bock. Pick. A dolgok nem nehezek. A felfogások nehezek. Hallgattam barátok szomorkodását kevés nettó százezer forintról. Nettó százezerből nem lehet hétmilliós autó hitelét törleszteni. Istencsapás. Vagy mégsem? Mert jött isten, felvitte a barátok dolgát és hallgattam szomorkodásukat, hogy nettó ötszázezerből nem lehet nyolcvanmilliós belvárosi ház hitelét törleszteni. Istencsapás! Igen. Az ilyen ember. Csökkentettem az igényeimet...

 

Sokan ajánlottak képzéseket. Tanuljak hiányszakmát. Hasznos, ha kapkodnak utánam. Nem kell izgulnom: ritkaságszámba megy a munkáját kedvelő és ahhoz értő ember. Én mit szeretek? Ez a kérdés társadalmilag tárgytalan...Temérdek lehetőség hív halálba. Nincs különbség a megdögleni a pénzért és a megdögleni a pénzben között. Miért is ne legyek díszcsomagolású időzésben?...

 

Mint ősi torony tengeren,

széppé tett a sirálypiszok

tajtékból emelve tengetem...

A weboldalon megjelenített írások szerzői jogvédelem  alatt állnak.