Kezem a vécécsészében, gondolatom W.Somerset Maugham - a 140. oldalon fogyasztom a Színes fátyolt - regényében időzik, "az emberek olyanok mint vízcseppek a folyóban, oly közel egymáshoz és mégis oly távol, névtelenül folydogálnak a mulandóság óceánjába, és ha minden rövid ideig tart és keveset ér, mi értelme annak hogy az ember túlzott fontosságot tulajdonít a mindennapi élet dolgainak, s oly boldogtalanná teszi magát" - ücsörög a fertőtlenítő kesernyés illata az orromon és fiatal éveim távolodása egyre makacsabbul láttatja velem, hogy alkatom, küllemem, jellemem és tudásom mily megfelelően illeszkedett s illeszkedik a klasszikus arisztokrata létbe, ahol a született arisztokraták természetesen nem fogadtak, fogadnak köreikbe a nemörökölt arisztokratikusságom miatt, miközben a helyek ahová kényszerűségből kerülnöm kellett, kell, kitaszítanak arisztokratikusságom miatt, és érzem magamat mint a mozivászon Marisája: sehová sem való vagyok...