- Te is szeretsz engem, én is szeretlek téged, persze mindketten a magunk módján, te a végletekig ragaszkodóan, mint egy hűséges, bántalmazott kutya, én a könnyed megszokás érzetével, mert azért valljuk be: elviselhetetlen személyiségek vagyunk egy átlagos ember számára, de se te, se én nem vagyunk átlagosak, szóval ha én nem lennék neked, akkor te egyedül élnél, és ha te nem lennél nekem, akkor én is egyedül élnék, mert hosszú távon melyik átlagos nőnek kellene egy gyakran a lúzerségbe eső férfi, és hosszú távon melyik férfinek kellene egy vérmesen öntörvényű kitartott nő? - kortyoltam a száraz vörösborból, arcomra feszült a szatíra bájossága és a szokásos legyintő mozdulattal játszadoztak ujjaim az üvegpohár oldalán.

Velem átellenben az asztalnál vacsoráját fogyasztotta a Tetovált Gépész, egy nemrég olvasott hír gyors említése nyomta el ajkain a gúnyt, nem volt rá hatással se a bántalmazott kutya, se a lúzer, leginkább talán a kitartottal kokettált, megingathatatlanul, hiszen tisztában volt vele, hogy máskülönben egyedül élne és egyedül élnék, de így egyben tart a szeretet köré aggatott elviselhetetlenség...