Szaladó idő nem ráncok gyűlésével, vagy javak gyűjtésével gázol át rajtunk. Szaladó idő az, ha az órák szeretteinktől távol herdálódnak.
És nem emlékszik már gyermeke csecsemőkorára. Első mosolyára, vagy a szorításra, ahogyan a baba tenyere marokra zárta az anyja ujját. A meghitt nyugalomnak csupán egy-egy pillanatát tudják idézni emlékei. Viszont élesen élnek benne a fáradhatatlan hetek, amikor a gyermek járókáját vasalódeszka, konyhapult, íróasztal közelébe tette, munkái során látni s hallani a porontyot. És pontosan emlékszik a derékzsábára. Négy napig négykézlábra kényszerülten, mint kutya cipelte a kisdedet járókától kádig, ágyig s vissza. Nagymama táviratozott: ejha...
Összeírta az anya a tervet: manilai szomszédnak kopogni, ha nagy baj van, tárcsázni a helyi hivatalos szervet és bízni, az angol S.O.S-t valaki érti.
És nem zavarja anyai szieszta a délutáni bébialvást – a nő feje nyelvkönyvre hajolván – jöhet még két kávé, most csak cseh nyelven = teď právě...
Újabb új vesződség, új karc az arcon, ez szépsége deleje, lila gőze van, nincs pardon.
Faggatta magát, mit hogyan kell csinálni.
De MOST már húzhatja testét-lelkét bármi.
Mert bizisten végigcsinálja
És ha nem?
Lazán csak kihányja.
És csodás világán érzett kínjában vághat hátán fát csürhe bandája, tudni egyedül ő tudja, mit kit hol hagyott magára...
Szaladó idő. Szemeinkben pára.
