Hatásuk, mint derékba tört emlékek tiszteletben tartott halma, rogytak, dőltek ezen ódon sírkövek jobbra-balra, némelyiken látszott még a név is, Rácz Anna. Érzetet keresni jöttem. Igaz, nem hozzájuk, más történet hajtott e földre, 1820 körül indul, verekszik századfordulón, háborúkon át, lazít 1998-ban és jut a jelenbe.

Fentebb, hol három kiskamasz nyugszik egymás mellett (utánakerestem, bányafal omlott rájuk), sudár fa áll, onnan caplatott felém a Tetovált Gépész, mikor felnéztem.

- Te kellettél ahhoz, hogy nekiálljak – mondtam. - Mily furcsa...ha boldog házasságom lett volna, most nem ismernélek...ha kedvemre való munkáim lettek volna, most nem ismernélek...szóval...ha többségében a derű jellemezte volna életemet, most nem ismernélek téged, aki a lelkem tükörképe…

- Ez nem paradox? Ha nélkülem boldog lettél volna, akkor nem én vagyok a lelked tükörképe, nem?

Bazsalygott a szentem.

Szerény csapást mértem hátára.

- Valószínűleg hamis boldogság lett volna...a múlt fájdalmai nélkül most nem lennél az életem része és nem tenném azt, amit mindig is tenni akartam...

És mögöttem a magasság levegővétele, mely fejemre húzatta kabátcsuklyámat, tekintetemet is magához vonta, - Odanézz – mutatta ragyogó arcom –, tökéletes látvány, pazar, pazar...