Áruházi összetalálkozásunk kurtaságán ismerősünket megélhetési viszonyaink érdekelték, - Anya végzettsége író! - hirtelenkedett jóhiszemű gyermekem.

- Úgy érti segítek néha az unokaöcsémnek, a beadandó dolgozatait átnézem – igazítottam a lendületes meccslabda gyanútlan örömét mérsékeltebb mederbe.

Sikerült. Pofijáról a fiam szavai szőtte féltékeny ijedelem gúnyája rögvest földre hullt, és tekintetét helyzetem nevenincs pincérnői, asszisztenskei vagy valami hasonló, örök balek jövedelemhiány aposztrofálásán tündököltetve saját sikereit öntötte ránk.

Hódolattal mosolyogtam, - Ó, sietnem kell – húzta tova rátarti terjedelmét, lett, volt, nincs.

- Anya, de hát te írsz! - nyugtalankodott ámuló gyermekem. - Miért nem mondtad neki?

- Mert várok – terelgettem a bevásárlókocsit –, tudod, amíg élek, érhet átlag fölötti csoda, és remélhetem, hogy magamról nem én hallatok, hanem a csoda...