Idült veszteglésén erőt vett a Nap, aranylott a langymeleg. Szomszédasszonyomat csőbe húzta a hulladéktároló lakatja, silány fajta, múlt héten velem is incselkedett, - Segítek - mondtam, amikor az ütemes recsegést hallató játszótéren át odaértem. 

- Áhh, bajlódok csak vele, jó, hogy jössz, kínlódás ez a lakat, persze jó, hogy már lakatoljuk, így nem rakja tele boldog-boldogtalan, sokszor már az ürítés után két nappal tele volt, nem tudtam beletuszkolni a szemetet, kész vicc, a szemétszállítás díját én fizetem, de a kukát olyanok pakolták tele, akik nem fizették.

Egyre zavaróbb volt a recsegés, vártam a kettétörést. - Nem veszi észre, hogy rossz a hinta? - nyugtalankodott szomszédasszonyom -, különben is, nem kellene neki digitális oktatáson lenni? 

Rozi lóbálta magát. A szemközti tömbben lakik. Tizennégy éves. 2019 őszén, amikor fiam az új csúzdát tesztelte, ritkán jelentkező társalgásigényemet kiszolgálva, szóba elegyedtem a lánnyal. Nem bőbeszédű. 

" - Hogy hívnak?

- Rozi.

- Hány éves vagy?

- Tizenkettő.

- A környéken laksz?

- Itt szemben.

- Sokszor látlak hintázni. Délelőttönként is. Nem jársz suliba?

- Nincs suli.

- Nincs?

- Aha.

- Hogyan érted ezt?

- Csak úgy.

Tovább nem faggattam."

- Lehet ő teszi jól. 

Nézetemet szomszédasszonyom kétségbe vonta: - Lóg a tanórákról, ebben mi a jó? Nem keresik a tanárok? Milyen az a szülő, aki ezt engedi? Hogyan viszi így a gyerek valamire?

- Tudja, előttem a saját tapasztalatom lebeg. Én nem lógtam tanórákról, sőt, eminens tanuló voltam. Mégis a semmire vittem...