- Rühes, te rühes, megöllek!

Nívós ária hempergett a dombtetőn.

Felülírta völgybéli kapálásomat, megtorpant a sarabolóm.

- Vágd csak tovább a gyomot – javasolta nénikém, fel sem nézett a gereblyézésből.

Kémlelő tekintetem a földhátra futott.

- Valami pirosat – mondtam - lóbál a kutya szája.

- Gyakori – karistolt nénikém kezei alatt a fogacsos vas –, csapd már a gazt, sose végzünk.

Csaptam.

Kettőt.

Megint az ormot lestem.

- Basszus, lehet agyonüti – vélekedtem.

- Dehogy. Az a vén kutya a felesége mindene volt.

Visszaszerezte a gazda a pirosat.

- Na? Itt alszunk vagy befejezzük? - dohogott nénikém.

Kapáltam.

Egyet.

- Mióta gyakori?

Nagyot döngetett egy göröngyön a hőbörgő gereblye.

- Méghogy nem vagy író! Sose végzünk, sose.

Saraboltam. Kíméletlenül.

Sóhajtott a gereblye.

- Tavaly halt meg az asszony. Azóta a fickó züzü. A kutyát mindig is utálta, de a nő odavolt érte.

- És egy piros rongyért megölte volna?

- Az a nő pokróca volt. Itt a dombon szokott piknikezni. Csináljuk, mert sose végzünk, sose…

* * *

- Emberöltőben – mesélte minap nénikém –, talán már száz éves is volt, terítette ám rá a pokrócot, a szomszédjától hallottam, sírt is, ne hagyja itt.

Hajnalra kimúlt az eb.