Hahotája aortámon lüktet.

- Hol a francban voltatok? - kérdem.

Vizes bőrömet falja a nyári ruhám.

- Pedig mintha behúztam volna magam után a fürdőajtót - tocsognak pocsolyában szarkalábai, úgy röhög.

- Mintha, mintha...- soroltat a szenvtelenség óceánjában úszó halvérűségem -, persze nem mintha anno a szülészeten nem látta volna (tapasztom kezeimet magamra) a portás, vagy a vizsgálatra érkező kismama férje (a magyar egészségügy nem becsüli az intim szférát, a beteglátogató gyakorlatilag élvezheti a másik beteg belső részeit, szinte tarthatod a szikét), de ez a pasas gyerekkorom óta ismer, és most már nem mondhatom, hogy rólam ennek ellenére pongyolán beszél...

- Apádnak vittem hátra a kertbe törülközőt. Ami a tartón volt. Azt hittem nálad is van - hablatyol a vihogó mondomány.

- Volt. Odatettem a szennyestartó tetejére.

A tus árja fülembe csorgatta a "Viszek egy törülközőt!"-kiáltást, (kicsit később a váratlan vendég "Van itt valaki?"-rikkantását), és a kabintalan, függönytelen zuhany, tálcán kínálta testemet.

Nem mintha nem járnánk ruhában mezítelenül...