- Huszonhárom - sóhajtja gyenge mentegetőzését a Tetovált Gépész (ujjai között pattogós cukorkával bolondított csokoládédarabkát szorongat) - anyám, ez egy tökéletes hőfok, de jól van, majd átállítom huszonnégyre.

Tíz perce nyammog egy csokigerezden. Csücske, negyede, fele, rekordideig nyelvén tartva az olvadás sűrű mézességét. 

Banyuka a telefonban fázik.

- Az állandó tévé előtt ücsörgés - mondom (sajnos a Gépész mobilja nincs kihangosítva...) - a test felmelegedését nem szolgálja úgy, mint például a bejárati ajtótól kertkapuig és vissza séta...

Megy további telefonos vaker, de énem már nem a fiatal agyam párhuzamos valóságainak hordozója: ha az emlékeimmel játszadozom, a csúnya jelent már kikapcsolják múltam flow élményei...

Hűvösség beköszöntével - ahogyan a Gépész pár éve gyermekkorát idézte - este hat óra volt az aznapi faanyag végszava.

- Spóroltak - magyarázta -, anyám és nagyanyám spóroltak, mert nem volt pénz kellő mennyiségű tüzelőre, és persze másra sem, pedig mindketten dolgoztak, sőt a nagybátyám, aki szintén velünk lakott, ő is dolgozott, gyerekként én voltam az egyedüli eltartott, mégis úgy éltünk, mintha csak egy ember fizetése jutott volna négyünkre...

- És mi történt hat óra után? - telepedett mellé érdeklődésem.

- Gyorsan ágyba kellett bújnom, hogy a dunyha melegen tartson...

Szájába tolja a gerezd maradékát. Banyuka tehát már vonalon kívül.

- Hőfok-állítás helyett rakjon magára egy dunyhát - somolyog bájos (és józan) gúnyom. Nem észleli. Az ízek palástja csábítja nyelvét. (Mesélte ezt is. Csokoládét gyermeki ajka ritkán kapott. Evégett vonaglik hosszan a kakaó felnőtt nyálán.)

Ízcsodája befejeztét kivárom, s szólok:

- Mehetsz, hogy a hőfokot magasabbra állítsd.

- És mondta, vegyek neki két tábla csokoládét...