Engedd el magad, Milord! - hallgatnám a bakelit melódiát szobám lakályos félhomályában francia nyelven..., agyonsújtja a sanzont a magyar égzengés, mely a konyhából serken.

- Fiúk, mi ez a lárma? - razziázom, étkezőasztalon tea és thai rum -, - Oh, én is kérek, ha a hatása ily gyorsan ront rám, - Nem, nem, ez még nem az - emígy a vendég -, csak az idegeimre szállt a kormány...

Merthogy a vendég nagyközségi jegyző, többdiplomás guru, matekesze pergő, de most kissé kifakadt, - Gyerekek, nem éppen hálás  feladat - dohogja -, kisközségi polgi szekerét tolni, ugyanis az ürge agyilag zokni...

- Á! - örvendezem -, - Ilyenről én is tudok! Na - ülök az asztalhoz -, töltsetek nekem is rumot...

Nyolc osztályt is alig végezte, de bankszámláján naná hogy szüksége van vaskos pénzekre, tennivalóit gógyija híján majd űzi a jegyző, s a polgi markába röhög: "a fizum megnő"...

- Persze az enyém nem - lázong a vendég -, dupla melót csinálok, az ő fizetésénél kevesebbért...

- Azért ez javarészt - szólok - a nép hibája, a legostobábbat első emberének kiáltja...

S bár a rum bennünk már sikolt, a szobában, - hallom, ó, hallom, - elakadt az Engedd el magad Milord...