- Anyám nem tud velem mit kezdeni...és én sem vele...
Oh. Épp a töprengés poklából akartam tüzet lopni filozófiai cigim végére, de nem családi téma végett szelidültek járásból állásba lábaim a parton. Egy magányos szék előbukkanása torpantotta jártamat, és ez az idill ütközött a Tetovált Gépész közlendőjével.
- Komor kijelentés - jellemeztem anyás nézetét.
- Pedig így van - sétált a székhez -, nem érdekelnek az érzései.
Az ülőalkalmatosság ropogós zsémbelődése kis híján földre pottyantotta az emberi kipróbálást.
Hahotanyúlvány tornáztatta a számat.
- Mit röhögsz? - heccelt a Gépész -, - Még szerencse, hogy nem helyezkedtem rá teljes súllyal, látszatra jó állapotú horgászszéknek nézett ki.
De somolygásom nem csupán a bicegő ülőke revansát illette.
- Hát persze...- mondtam -, nem érdekelnek anyád érzései...főleg amikor adj uram de rögtön teljesíted a kívánságait...ki hagyna manapság egy jó állapotú privát széket közhasználatú területen?...
Orcámon a ragyogó nap szambázott, vagy a kétkedés kanyarította kedélyre mimikámat?...
- Neeem, nem - ellenkezett -, az csak segítés, de az érzései nem érdekelnek...mivel már használhatatlan, idehozták dísznek - illesztette eredeti pozíciójába a roppantul mutatós széket.
- Tehát, amikor anyád panaszkodik - próbálta értelmezni a Gépész értelmezését a kialakuló kérdésem -, az a panaszkodás nem anyád érzése, hanem tárgyiasult mondanivaló, ami téged soha nem hagy hidegen?...
A szék újra előadta a mi-sem-történtet, s téli álmukat alvó földférgek szuszogását hallattatta beálló szótlanságunk...
