- Egyenes így? Nézd meg lécci! 

De kérésem hamvvederben végzi, már nincs közelemben retyerutya Évi, akihez anyám óhaja - a kényszer - hozott:

- Ha már lakhelyén átutazol, kérlek vidd be neki ezt az üveg somot...

Évi pedig: - Nálunk még nem zártak utat a mocsok kaminosok? Ha már itt vagy, akaszd oda ezt a képet, én létrázni már nehezen tudok.

Olyan vagyok, mint egy variálható étkészlet, néha csésze, néha kancsó, feltöltődöm mielőtt szájt érek...s a kép, csendélet (nem Paul Cézanne...), akár része is lehetnék, de porcelánságom eredeti, csak pattogzik róla a festék...

- Évi! Gyere kérlek, nézz rá, egyenes-e így! - edzi magát hangom a lajtorja csúcsán, ismét választalanság, a felelet eszemen túl jár, kénytelen a testem földre szállni, vízszintes-e tőzike s ánizs, 

- Na, kész is? - placcsan placcra a végszó -, de ferdén áll, így nem jó...

- Valóban? - enyhe gúnnyal kezelem -, akkor mutasd, hogyan megy neked a létrán a nehezen...

 Fürgén. A szarkazmus jóbarátom, előhívja másokból a heveset, - Picit jobbra- mondom-, picit balra, oké, most picit jobbra teheted...

- Mert a kamionos cikkre figyeltem - hág Évi zabossága a mentség tetőfokára -, hogyan lehetnek ilyen barmok, hogy utat torlaszolva fújjognak az oltásra?

- Véleménykifejezés...oké, egyenes - buggyan a festmény párhuzamát stírölő sanzon.

- De én ezt ostobaságnak tartom, ugye milyen szép - táncol kacsója a vászon előtt -, nem viccből van ez az oltás...

- És mindenki dönthet, hogy illeszkedik vagy felfedező. Te is mily szaporán másztál, bár azt mondtad, neked a létrázás hátrány, mégis megmozgatott egy kis tréfa, holott  mondhattad volna: lécci csináld meg még ma...

- Tényleg egyenes? - néz rám bizonytalansága, vajon a másik jól látja.

- Évi, mindenkinek van szabadon választott korlátja...