- Itt alig vannak - súgja (félénk csodálkozás a hangja), pedig mondhatná hangosabban is, a vízsugár-masszázs ömlengése sarokba szorítja az emberi zöngéket. Nemrég eme nedves dögönyözés áradatában puhultunk, hosszasan vizesedni sem jó, gyakori fázisváltások nélkül nem fáradok el kellően a pörgős feltöltődéshez...

- Hiszen mondtam, hogy ez amolyan községi wellness - vetem oda, fel sem pillantok a pihenőpamlag testbabusgató fittségéből, még az iménti gondolatom, a "felkapott, tehetséges író" morzsái keverednek fekhelyszomszédom (és alkalmon kapott régi ismerősöm) észrevételével, a helyet amúgy néhány hete, egy erdei túra bozóttévesztő vajon-hol-járhatok csatangolása hozta látómezőmbe, dzsindzsa, dzsindzsa, dzsindzsa, oh aszfalt, oh egy aprócska fürdőépület a Nagy Erdőség közepén, tömegundorral kezelt s rejtőzködést szerető vendégnek kiváló, később odahaza kérdezgettem ki jönne velem, és a régi ismerős (könyvtáros végzettségű jelenlegi üzemi takarító...) igennel felelt.

- Persze sok vizes élmény nincs - magyarázza a közeg kvázi kihaltságát -, két vízsugár, három pezsgőágy és sétálhatsz fel-alá a medencében - sorolja amit én is tudok, nem enged vissza a "felkapott, tehetséges író" gondolatomhoz, holott fejben elemzést készítenék, mi a fenének közhelyeskedik "a felkapott, tehetséges író" a pórnak szánt hírek alatt, és a tényleg tehetséges író, mint pl. Krasznahorkai, miért nem...

- Egek, nem hiszem el! Odanézz! És még azt mondod, hogy eldugott kis hely, ahol nem futsz össze a nyugalom megzavarásával!

Burjánzó indulata csak-csak lepergeti golyóiról a szemhéjaimat, és mivel a terület kicsi és szinte embermentes, magam is rögvest látványhoz kapom a komplikációt, aki egykoron barátom volt, ám hirtelen kialakult módfelett kevély szerepe gátolta, hogy továbbra is pajtási funkciójában hagyjam...

- Sziasztok! Micsoda meglepetés! Ti is itt? - tipeg is már mellettünk - milyen kicsi a világ... - görgeti tekintete flegmaságát egyszerű öltözékünkön, a nevében nem világsztár fürdőköpenyeinken.

- Olyan kicsi - szólok -, hogy miközben mi állunk, a világ hozzánk szalad...

A könyvtáros már feszeng, arcára maszkolódik a pokolba kívánt mosoly.

- Jajj, te olyan hülyeségeket tudsz mondani - lavíroz a nem várt vendég ráncaiban a dús make up, köntösét mellrészen katonásra húzza, és sandítása ellenőrzi is, jól látszik-e az ismert divatmárka. 

- Mostanában nem látom, hogy töltenél fel Facebook-ra könyvtári fotókat - villant fogsoros gúnyt, persze az igazságot tudja, elemi ösztöne az öntelt, jól fedi a hajdani nélkülözését, magából kifordult jellem, aki a honnan indult és hova érkezett úton csokorba nem a jóravalóságot szedte -, már máshol dolgozol? mit csinálsz? - szikrázik a bestia kedve, a könyvtáros orra pirosba játszik, "ilyen a béke" - vélekedik belső hangom, aztán eszembe jut valami random...

- Hol a férjed? - vakkant belőlem a csodálat, és még körül is nézek, (tudom, hogy a nő egyedülálló és gazdag partira vadászó perszóna), nem láttuk, hogy mostanában töltöttél volna fel Facebook-ra képeket róla, és bár nem bölcs dolog, hogy saját fegyvereddel támadlak, kérlek e botlásomat nézd el, most túl lazult vagyok magasröptűbb dumához, szóval...nem láttunk a Facebook-on képet a párodról...valamelyikről...a legújabbról...akit sikerült nem megtartanod...

És a divatmárkás zavar fürgén szem elől veszíti higgadt harmóniámat, habár a könyvtáros hahotája sokáig áriázgat...