- Vázlatosan írd, pontokba szedve, ragozott igék nélkül - adom ukázba a tekintetem előtt fickándozó önéletrajz változtatásait, az ifjú rokon, akiről a személyes jellegű sorok énekelnek, amerikai konyhás nappalija babzsák ülőalkalmatosságán királykodik, a valakivel folytatott telefonbeszélgetése esti italozás helyét pontosítja, így nem hiszem, bármit is hallott az egyébként általa kért mondanivalómból, amit már érkezésemkor a torkomba tuszkolt, nem látszódott szája a gyalázkodástól, mocskos ruszkik haza, anyjuk picsája, dögöljenek meg, mintha én nem ismerném a hírek aktuális szeretetét, ezért ő is alamizsnálja a dzsuvát, és holisztikus dühe hullámain hajókázva látom ám a cipősszekrénye tetején markánskodó Vilia fényképezőgépet, szóvá tenni a mérge és a kezembe nyomott biográfia (jövetelem kizárólagos oka) miatt a pillanatban nem volt esély...

- Sorry, mi van, mit kell csinálnom? - terelgeti felém hívásvégeztével a súlytalan bocsánatot, mondom ismét, részletezve, aha aha bólogat, még néhány enervált kegy: mivel tartozik vagy kínálhat-e kávét, kekszet

- Köszönöm nem, megy a vonatom...és intéznivalóm is akad még, ha kellene további segítség, az anyagot inkább fotóként mailben küldd át... - sétál el sanda kedvem Vilia mellett -, már kérdezni akartam, ezt a gépet tombolán nyerted?...

Csupa fog a képe. - Á, dehogy - röhög -, apámé volt, a garázst kipakoltam, a régi cuccok között találtam, meghirdetem eladásra, zsebpénznek jó lesz az ára.

- Hogyan lehetsz te ennyire önmagaddal meghasonlott? - tépem szét arcán a somolygottságot.

- Mi van?

- Ez a gép szovjet gyártmány...de emlékeim szerint ők nálad dögöljenek meg és takarodjanak haza...vagy ha pénzzé tehető, akkor egyik nációval sincs az embernek baja?...

Megzavartam, mert válaszul idétlen vigyor kaparja ajkát...

- Ha már utálod őket - mondom -, kávé-keksz helyett kérlek ezt a gépet add át...