Igent tilinkózik a rozsdafarkú. Fészkel a szirten jó néhány. Szárnyalásuk, mint a kezdődő naplemente várfalakat bugyoláló barokksárga selyme, becézgeti a légteret, melengeti a bőröm.

- Talán avégett – felelem a kérdésre –, mert idővel elhiszed, állandóan szenvedünk, az öröm a ruhánkon nehezen tartott morzsa, és ez a tudat szép és megnyugtató.

Minden meghitt. Ígérik, fogadják, kérnek, két külön igen, egy közös élet. A szép pillanatot idefeszítjük, kabátja hajtókáján rózsa. Hangszórókban James Blunt, sziklaszabadon madárfütty szóla. Mindenik szívbéli, könnyeket örvend az arcra. Az én szemeim öble száraz. Sokat észlelt, víz nélkül is árad.

Távolabb állunk. Szeretem látni egészként a részet. Ifjú pár, násznép, aktuális érzet.

Harminc éve mindezt zokogva vágytam – mondtam magamnak. Vállam ívén pihen a Tetovált Gépész, tavalyelőtt kezemet kérte. Nem, nem. A múlékonyság örök, minek harcoljunk érte.

Fenn a bércen, az erődítmény héján, a Gépész kézfején ujjaim tánca. - Ezek a percek – szóltam hozzá halkan –, szép töredékek a tortúrák töretlen vázán.

- Hogyan jutottál erre a következtetésre Édes?

Talán avégett...