- Söjtöri vadon egyik kunyhójában, vagy a rég nem használt erdőmesteri vadászlakban.

Tántorodásuk a hallottakon korlátozza a nemrég sült mézeskalács angyalkák szájukba repülését. - Neee, ugye csak viccelsz! - ferdül állához a védőszentet szorongató gyermek ijedt ajka, imént kereplőm az "Egyedül akarom tölteni az ünnepeket" mondatot adta.

- És miért éppen erre vágynál? - ocsúd rökönyéből a Tetovált Gépész, s harapja a süti szárnyát.

Indítom a fabulát - Gyerekkoromban láttam egy tévéjátékot - slattyogok át a meleg szobán s rumos teám gőze  hópihékkel pöttyözött tájat kreál -, a nagymama karácsonyra saját kezűleg varrt és hímzett blúzocskákat ajándékozott az unokáknak, akik a ruhákat jellegtelen arccal fürgén távolabb tolták... 

Sóhajtásom örvényt alkot a forró ital vizén, folytatást várva publikumom válasza kitér. - És a nagyi - teljesítem a ki nem mondott óhajt -, talán Pártos Erzsi volt, nem tudom, tekintetében a bánat édes elfogadása, és tudjátok, akárhányszor ha jön az ünnep, bármilyen ünnep, de egyre többször jelentős esemény nélkül is, csupán az emberi hajlamot nézve, a gyarlóságtól menthetetlen embert, hasonlóan mint gyermekkorom tévéjátékos nagymamája, magam is ugyanazt érzem...

Magasba emelt karok, hogy a védelmi lötty a hónaljakat is érje. Sterilizálva kabát, sapka, kesztyű, csizma. És a táska! Ó egek, a táska! 

- Tedd ide a táskádat! - parancsol rám turbózott traumája -, - nem értelek, hogyan tudsz paranoiásan hinni az immunitásban - kérdi hektikusan, és lakása rabságán lassan felé fordul feltartott karú fertőtlenítésem, (magamat betörőnek érzem) baktériummentesíti batyumat: spricc, spricc és durcásan mondja: te nem vagy résen! 

- ...paranoia, mi? - szaladgál arcomon a vigyorgó döbbenet, süllyesztem végtagjaimat a szokott helyükre és felvetem a kérdést:

- Ha döntened kellene, hogy a covid vagy az én immunitásparanoiám fertőzzön-e meg, melyiket választanád?...

És ilyen csecsebecse, és olyan cukimuki, persze nem voltak méregdrágák, még így, hogy euróban vásárolta, sem. És náluk mindenki büszke oltott, oh - pillázik tüstént a félálmom, az imént még mintha valamilyen árucikkek kerültek volna szóba, mi ez a hirtelen váltás, vagy ez is még az előbbi cukimuki eurós téma? - kérdem - naná, hogy nevetve -, a többiek szerényen égnek, valaki mentésképpen dicshimnuszát zengi az egyik csecsebecsének, a mesélő mája dagad, mindenki ájtatosan (s főképp félszegen) mustrálja, 

- Nocsak - mondja ízléses irgalmam -, íme a gazdag sznob - terül szét két karom, senkire sem mutatva - és a suttyó családja...

Csak picinykét tér el a légzés a normáltól,  erőltetett kedv nótája sumákol, így aztán mosolyogva megkérdem:

- Talán nem látjátok rendesen, hogy kire a sznobot s kire a suttyót ejtette a feldobott érmem?

Egyikük hangosan szuperlatívuszokat dob a csecsebecsére, a mesélő férje feláll, most kell, hogy kocsijukban az izzót cserélje. 

Eminens hazugság, elismerésemre méltó, megyek is utána, hátam mögött néma cécó.

Autókereket rugdal a düh, - Ott van az izzó? - nyugtatja heccem az őrjöngést, kínja fixíroz - Ha lenne újjászületés - tajtékzik - többé nem nősülnék.

Kap is az alkalmon szemcsillanásom.

- Hiszen van újjászületés - szimatol változást az orrom - például kezdhetnéd úgy, hogy panaszaidat az érintettnek mondod...

Nyakszirttől lapockáig. Krém nem sokat ért. Fejkörzés valamicskét. Csak a kommunikáció kedvéért mondom és mutatom fájdalmaim helyét. 

- Mert az olvasás és írás miatt állandóan lefelé nézel - leckéztet rokon -, amiatt fáj, a lefelé nézés miatt, inkább a konyhában lennél és főznél.

- Oké. Lécci mutasd meg a felfelé nézős hagymaaprítást...

Hasznosat. De ne mindig ugyanazt. Gyakorta papolta eme két strófát. Ünnepek baktattak felénk, havas süvegjük már előbukkant a messzi úton. Nem kaptam szeptemberben szótárt. - Majd meghozza a Jézus - mondta, - De nekem most kell - kérleltem, - és ne vegyen semmit sem Jézus - szónokoltam -, mostantól, és nem decembertől van szótárra szükségem! (Tizennégy voltam, hol Katitól hol Zolitól kölcsönöztem, a tanár ógott-mógott, nyelvi tagozaton nem árt a saját, - Tanárnő, karira hozza a Jézus...)

- Hallod amit mondok? - rángat vissza rokon a földi síkra, persze, persze hallom, hasznosat mondtál, ne mindig ugyanazt, előtte picit lefagytál az Ajándékkártya szónál.

- Mert évek óta ajándékkártyát adsz nekik! 

Bazsalygok, mint egy jóravaló ravasz róka. - Amikor anno a gyerekének kifestőt adtam - huppan kanapéra tájékozottságom -, csomagbontáskor az anyja száját egy unott "Jajj ezt már ismerjük" hagyta el - húz fejem alá kispárnát a röhej -, aztán az anyja szülinapra kapott tőlem egy, a férjével színre, anyagra, méretre, mintára aprólékosan átbeszélt ajándékot, egy legyártatott pólót, melyet a megajándékozott két fintorgással vetett sutba...

- Ehh - suhintja rokon tenyere a szoba légterét -, biztos, hogy hordja...

Ühümühüm, somolygok - Biztos, biztos - bújik könyvem mögé a vigyor éles vége -, és - szemeim rokonra másznak - az ajándékkártya hasznos, úgy használja, ahogy jön szüksége...

(A jesszus német eredetű indulatszó. Jézus német nevének, a Jesus-nak a magyar nyelvbe átvett változata.)

- Fél, hogy náluk is kötelezővé teszik.

Szaporán szökőkutat játszik teával a szám. Kár minden cseppjéért. Jóbarátom hozta Srí Lankáról. Hét éve. Jééé, ilyenem is van - ámultam, amikor ma megtaláltam. 

- Na mi az, forró volt? Hogyan tudsz ilyen mohó lenni!

Nem mohóság. Hihetetlenség.

- Lassan minden rosszakarómat eléri a karma - adok választ a tea átváltozására. 

Rokonom Manyikáról mesélt. Majrézik, mi lesz, ha náluk is kötelezővé teszik az oltást. Vidéki polgármesteri hivatal sarja, nem tudtuk milyen beosztásban, ő aktákat ide-oda pakolgatni-t mondott, 1998 óta, nem érte munkaköri bántódás egyetlen idegszálát sem, tűsarkú és blúzocska, közepes eredménnyel végzett középfokú kényelem s mottója: "okos vagyok, okos, te pedig hülye, édesem."

- Jajj, hagyjál már ezzel a karmával!

Rokon kissé pipa, nem szíveli a szakrálist, a pletykát viszont igen, tehát folytatja:

- De oltatni semmi áron nem akar.

Kuncog csészém szélén a korty.

- Micsoda bűbájos! - mondja furcsállásom, - Húsz éve, mint bérjuttatásos állami léhűtő dekkol ott, viszonylag jó pénzért, konkrét munka nélkül, ám evégett nem tették lapátra. S most egy fránya kis oltás lesz a pusztulása?...

Nincs társas. Szunnyad Ország, Falu, Város. Kispadon a gombfoci, áll a Malom. Könnyekben tör Ki nevet a végén?

- És azt hiszed, én mindezt ennyiben hagyom?

Pityereg a gyermek, - De hisz tegnap kártyáztunk-at kiált rám,

- Ó! És percenként az órádat nézted, mikor mehetsz már...

A számítógéphez autóversenyt nyerni, és a mobiltelefonon kinyírni száz zombit.

- De szeretek azokkal játszani - piruló arccal ordít.

- Megértem, megértem, társadalmi hatás, ám mondd csak! Hol van a mértéktartás? Hol az együtt töltött öröm? Amiket tőlem tanultál. Mert ez leginkább egyoldalú függés, és még csak kiskorú vagy.

Vörösödése iszonyú nagy, én főleg sírnék, ehelyett szekrényajtót tárok. - Látod? Ez itt mind-mind egykori ideálod. Legók, Gazdálkodj okosan, puzzlek, kártyák, elemes UNO (atyaég! tavaly mennyit rimánkodtál érte), mélyalszanak, így jó? szólj! Emlékszel még a technika súlyától nem süllyedt közös időnkre?...

- Kocsi? - érdeklődik a számok visszhangját nyalogató befutásom. Szüleim kertjének búvóhelyet sikertelenül kereső sütőtökje vigyorog kezemben. Egyívásúak vagyunk...

- Á, dehogy, dehogy - hessegeti hízelkedőnek látszó képzelgésemet exbarátnőm apja. Nem sejtette ittlétem, "talán elhúz" - feszül ráncaira gondolata - isten úgy adja"

(Kuncsorogni jött apámhoz, szerszámot, egyik ilyen eszközt mióta működésképtelen állapotban szolgáltatta haza - persze nem szólt, később, amikor apám a holmit használni akarta, tapasztalta annak hibáját - fater a fószernek inkább hazudik:" Ó, az a gépem épp rokonnál van...")

- Fiam vett lakást - dalolgat nyeglén, büszkeségét nyomban magasztalja kérdéseim sora.

- Falusi lakópark? Hetven négyzetméter? Kilátással egy tóra? (Tudom, hogy a fia igazi pózolós csóka.)

Köszörüli az ipse hiúságban megfáradt torkát.

- Khm, nem...a városban,...közel hozzád.

Rögvest ujjammal vágok mindenszenteki mosolyt a tökre.

- Harmincöt nm új garzon? - arcomra mintha ámulat kötne.

- Khm, harminc, de szép, szép...felújítandó.

Nem bírom. Röhejem zengeti ablak, ajtó.

- Pedig öt éve - árulkodom - a tesójával nálam, a részben felújított negyvenöt négyzetmétert szűk öregnek találta...

- Huszonhárom - sóhajtja gyenge mentegetőzését a Tetovált Gépész (ujjai között pattogós cukorkával bolondított csokoládédarabkát szorongat) - anyám, ez egy tökéletes hőfok, de jól van, majd átállítom huszonnégyre.

Tíz perce nyammog egy csokigerezden. Csücske, negyede, fele, rekordideig nyelvén tartva az olvadás sűrű mézességét. 

Banyuka a telefonban fázik.

- Az állandó tévé előtt ücsörgés - mondom (sajnos a Gépész mobilja nincs kihangosítva...) - a test felmelegedését nem szolgálja úgy, mint például a bejárati ajtótól kertkapuig és vissza séta...

Megy további telefonos vaker, de énem már nem a fiatal agyam párhuzamos valóságainak hordozója: ha az emlékeimmel játszadozom, a csúnya jelent már kikapcsolják múltam flow élményei...

Hűvösség beköszöntével - ahogyan a Gépész pár éve gyermekkorát idézte - este hat óra volt az aznapi faanyag végszava.

- Spóroltak - magyarázta -, anyám és nagyanyám spóroltak, mert nem volt pénz kellő mennyiségű tüzelőre, és persze másra sem, pedig mindketten dolgoztak, sőt a nagybátyám, aki szintén velünk lakott, ő is dolgozott, gyerekként én voltam az egyedüli eltartott, mégis úgy éltünk, mintha csak egy ember fizetése jutott volna négyünkre...

- És mi történt hat óra után? - telepedett mellé érdeklődésem.

- Gyorsan ágyba kellett bújnom, hogy a dunyha melegen tartson...

Szájába tolja a gerezd maradékát. Banyuka tehát már vonalon kívül.

- Hőfok-állítás helyett rakjon magára egy dunyhát - somolyog bájos (és józan) gúnyom. Nem észleli. Az ízek palástja csábítja nyelvét. (Mesélte ezt is. Csokoládét gyermeki ajka ritkán kapott. Evégett vonaglik hosszan a kakaó felnőtt nyálán.)

Ízcsodája befejeztét kivárom, s szólok:

- Mehetsz, hogy a hőfokot magasabbra állítsd.

- És mondta, vegyek neki két tábla csokoládét...

Szerény a létszám. A munka - mintha belőle mindenki csuda mód jól élne - viszi az embert embere mellől, igák a nyakakon, sok anya épp szül, apák a gyárban, vagyunk itt - számolom: egy, kettő - hárman...

- Érdektelenség? - faggat Peti anyja, nyüzsög a szünet, válaszom nem hallja. - A meló - ismétli magát már emelt szintű hangom, csatlakozik hozzánk - prezentáció - Noémi nagyija, pöttöm, pufi asszony.

- Jó ez a nyílt nap - mondja -, kár, hogy az unokám nyelvtan feleletét nem a lányom látta (Ezt hozta - teszem közhírré - az élet iskolája...)

Még matek, aztán - sajnos - kóstoló vége. De élesben suli és gyermek - boldog ahh - e röpke idő is megérte.

Trappol és ölel. - Klassz, hogy itt vagy - súgja, vígságát arcomra puszilja, mámorát szorítják karjai vállaimra.

- Basszus, jó neked - emígy Peti anyja -, bezzeg az enyém az ölelést nemhogy nyilvánosan, otthon sem akarja.

(Minden féken tartott érzés,

mely harapdáló élmények fájdalmaként

- és tanult szerepek szerint -

mint gondolat járt bennem,

funkcióját a behódolt puhányból 

- súlyos harcok árán -

végül önmagammá ütlegelte.)

-  Önmagát szerettetem a gyerekbe...