- Egyenes így? Nézd meg lécci! 

De kérésem hamvvederben végzi, már nincs közelemben retyerutya Évi, akihez anyám óhaja - a kényszer - hozott:

- Ha már lakhelyén átutazol, kérlek vidd be neki ezt az üveg somot...

Évi pedig: - Nálunk még nem zártak utat a mocsok kaminosok? Ha már itt vagy, akaszd oda ezt a képet, én létrázni már nehezen tudok.

Olyan vagyok, mint egy variálható étkészlet, néha csésze, néha kancsó, feltöltődöm mielőtt szájt érek...s a kép, csendélet (nem Paul Cézanne...), akár része is lehetnék, de porcelánságom eredeti, csak pattogzik róla a festék...

- Évi! Gyere kérlek, nézz rá, egyenes-e így! - edzi magát hangom a lajtorja csúcsán, ismét választalanság, a felelet eszemen túl jár, kénytelen a testem földre szállni, vízszintes-e tőzike s ánizs, 

- Na, kész is? - placcsan placcra a végszó -, de ferdén áll, így nem jó...

- Valóban? - enyhe gúnnyal kezelem -, akkor mutasd, hogyan megy neked a létrán a nehezen...

 Fürgén. A szarkazmus jóbarátom, előhívja másokból a heveset, - Picit jobbra- mondom-, picit balra, oké, most picit jobbra teheted...

- Mert a kamionos cikkre figyeltem - hág Évi zabossága a mentség tetőfokára -, hogyan lehetnek ilyen barmok, hogy utat torlaszolva fújjognak az oltásra?

- Véleménykifejezés...oké, egyenes - buggyan a festmény párhuzamát stírölő sanzon.

- De én ezt ostobaságnak tartom, ugye milyen szép - táncol kacsója a vászon előtt -, nem viccből van ez az oltás...

- És mindenki dönthet, hogy illeszkedik vagy felfedező. Te is mily szaporán másztál, bár azt mondtad, neked a létrázás hátrány, mégis megmozgatott egy kis tréfa, holott  mondhattad volna: lécci csináld meg még ma...

- Tényleg egyenes? - néz rám bizonytalansága, vajon a másik jól látja.

- Évi, mindenkinek van szabadon választott korlátja...

- Anyám nem tud velem mit kezdeni...és én sem vele...

Oh. Épp a töprengés poklából akartam tüzet lopni filozófiai cigim végére, de nem családi téma végett szelidültek járásból állásba lábaim a parton. Egy magányos szék előbukkanása torpantotta jártamat, és ez az idill ütközött a Tetovált Gépész közlendőjével.

- Komor kijelentés - jellemeztem anyás nézetét.

- Pedig így van - sétált a székhez -, nem érdekelnek az érzései.

Az ülőalkalmatosság ropogós zsémbelődése kis híján földre pottyantotta az emberi kipróbálást.

Hahotanyúlvány tornáztatta a számat.

- Mit röhögsz? - heccelt a Gépész -, - Még szerencse, hogy nem helyezkedtem rá teljes súllyal, látszatra jó állapotú horgászszéknek nézett ki.

De somolygásom nem csupán a bicegő ülőke revansát illette.

- Hát persze...- mondtam -, nem érdekelnek anyád érzései...főleg amikor adj uram de rögtön teljesíted a kívánságait...ki hagyna manapság egy jó állapotú privát széket közhasználatú területen?...

Orcámon a ragyogó nap szambázott, vagy a kétkedés kanyarította kedélyre mimikámat?...

- Neeem, nem - ellenkezett  -, az csak segítés, de az érzései nem érdekelnek...mivel már használhatatlan, idehozták dísznek - illesztette eredeti pozíciójába a roppantul mutatós széket.

- Tehát, amikor anyád panaszkodik - próbálta értelmezni a Gépész értelmezését a kialakuló kérdésem -, az a panaszkodás nem anyád érzése, hanem tárgyiasult mondanivaló, ami téged soha nem hagy hidegen?...

A szék újra előadta a mi-sem-történtet, s téli álmukat alvó földférgek szuszogását hallattatta beálló szótlanságunk...

Engedd el magad, Milord! - hallgatnám a bakelit melódiát szobám lakályos félhomályában francia nyelven..., agyonsújtja a sanzont a magyar égzengés, mely a konyhából serken.

- Fiúk, mi ez a lárma? - razziázom, étkezőasztalon tea és thai rum -, - Oh, én is kérek, ha a hatása ily gyorsan ront rám, - Nem, nem, ez még nem az - emígy a vendég -, csak az idegeimre szállt a kormány...

Merthogy a vendég nagyközségi jegyző, többdiplomás guru, matekesze pergő, de most kissé kifakadt, - Gyerekek, nem éppen hálás  feladat - dohogja -, kisközségi polgi szekerét tolni, ugyanis az ürge agyilag zokni...

- Á! - örvendezem -, - Ilyenről én is tudok! Na - ülök az asztalhoz -, töltsetek nekem is rumot...

Nyolc osztályt is alig végezte, de bankszámláján naná hogy szüksége van vaskos pénzekre, tennivalóit gógyija híján majd űzi a jegyző, s a polgi markába röhög: "a fizum megnő"...

- Persze az enyém nem - lázong a vendég -, dupla melót csinálok, az ő fizetésénél kevesebbért...

- Azért ez javarészt - szólok - a nép hibája, a legostobábbat első emberének kiáltja...

S bár a rum bennünk már sikolt, a szobában, - hallom, ó, hallom, - elakadt az Engedd el magad Milord...

- Mit is mondtál, mi a pozíciója? - csavarodott ámuló kérdésem a regisztrált álláskeresőre, aki a hivatalban idejét tetőzte, s mivel állapota tartós, kellett neki egy állami tanácsadó csatlós...

- Hiszen ezzel kezdtem a sztorit - nyomatékosította gesztusokkal is beszédjét -, munkatanácsadó, érted?,

m u n  k a t a n á cs a d ó, és az a dolga, hogy nekem, a hülyének elmondja, hogyan tehetem magamat a piacon eladhatóvá...

- Szóval ne "aggógyá"? - merült a történetbe huncutságom, a mesélő vígsága vállamra bökött, - Utálom ezt a nézésedet - s vigyorgott -, te lökött.

És a kormányzati munkatanácsadó - előttünk titok a végzettsége - állásvadász könyvtáros ismerősömet megkérte, vegyen részt fogalmazáskészség kurzuson, - Megőszülök - regélte a munkakereső - mire ezen a "bölcs" tanácsadón túljutok...szerinte a kurzus  segít magamról írni jól áttekinthető, részletes életrajzot...

- Oh...- rázkódott a döbbenetem -, a régi munkahelyeden te másokéból voltál bajnok...

- Ahh, több száz irodalmárhoz ajánlót adtam, ez volt az egyik munkaköri feladatom, és képzeld, a munkatanácsadó oly tökéletes képben van rólam, íráskurzust tanácsol, hogy tanuljak írni életrajzot, ehh, nem láttam még ilyen retardot...

-  Talán ha analfabéta lennél - szóltam -, hasznos lenne számodra egy betűfelismerő kórtan, legalább a bizonyítványaidat átnézhette volna, hogy ötlete a kurzusról ne váljon nevetségessé, így azonban csak egymás idejét raboltátok, bár valószínű, hogy ez a tanácsadó egyébként sem konyít máshoz, és érdeke sem, hogy neked munkát találjon, hisz' jutalékot utánad nem kap, csak ugye így a munkája haszna nem nagy, mindenesetre észbontó tudni, hogyan leszel te álláskereső és hogyan tart fenn az adóm egy célszerűtlen sufnit...

- Téged biztos nem hallgatnak le - heherészett folyékony kenyere korsóját markolva a Tetovált Gépész.

- Hmm. Így, hogy ezt mondod, eszembe jutott egy régi eset, lehet már meséltem is neked. Festménykiállításról tartottunk hazafelé és az egyik közlekedési lámpánál bevillant, mi van, ha ezek a képek egytől egyik hamisítványok voltak. Persze az utastársak rögvest tiltakoztak, az ő agyukban ez meg sem fordult, hogyan is feltételezhetek ilyesmit egy olyan neves múzeumról, mint az Albertina. De hát - mondom nekik - nem is a múzeum vezetőségéről állítottam mindezt, magasabb szinteket is át tud vágni egy vérprofi szélhámos, és egyébként is, miért ne lenne valószerű "A hamisítványokat bámultunk olyan extázissal, mintha eredetiek lettek volna" - opció? Attól függetlenül, hogy mi nem gondolunk erre a lehetőségre, ez a lehetőség még nagyon is létezhet...és a nézetem valószínűleg szöget ütött az utastársak fejében, mert dünnyögve hallgattak...

- Igazad van, ezt a sztorit már mesélted, de mi köze van a kormányzati díjcsomagodhoz.

- Te mondtad, hogy biztos nem hallgatnak le, és akár hiszed, akár nem, - és ide jön az iménti történet lényegi vonala - fel sem merült bennem ez a lehallgatás, pedig valóban, ha az ember bennfentes helyhez tartozónak látszik, miért kezelnék kívülállóként...

Nála a sör, nálam a bor kortyaira vándorolt a csend, aztán a hörpintéssel felszínre mászott az előbbi gondolatom vége: - ...mintha skizofrén lenne.

- Orvos, ha kivizsgálna, jó lenne...

Hempereg a kínja miközben komoly megállapításomat hallani sem bírja. - Ugyan már - nyöszörög nyeglén -, tavaly már voltam, sok apró epekövem van.

De a tányérra púpozott tejfölös csirkepörkölt nokedlivel nyámnyám, fél perc alatt lecsúszott, - Mit gondolsz - faggatja őt epés érvelésem - a négy napja hasogat még kevés, vagy már túl sok?...

- Régen is volt ilyen görcsöm - próbál enyhíteni rajtam -, legfeljebb nem ennyire szörnyen, és egyébként is szabadságom van.

- Jah értem... - vizionálom kajánul és ő fájdalmasan rám néz -, ha meló közben hasít a nyilallás, jöhet a jól megérdemelt táppénz?...

Gombóccá gyúrja a sajgás, - Mi ez a finom illat? - kérdi, én biztosra veszem, rosszullét ide, rosszullét oda, mindjárt gyomrába csemmeg a frissen gőzölt knédli...

- Inkább menj az ügyeletre - győzködöm, vélhetően hiába -, de neked már lehet egy műtét is kijárna.

- Nem akarok műtétet! - visong -, - Pláne nem az állami kórházban, pláne nem járványidőben!

Gyorsan kell kontráznom:

- Hisz' van három oltásod! És a párod euróban kapja a fizetését, egy hazai magánklinikán simán kiepéznéd...persze azt sem igazán értem, miért nem diétázol, és miért sápitozol a bioteától...

-...mert borzasztó az íze!

- Oh, csak egyet próbáltál, egy másféle típus talán csodát ád.

Teste görbéje megint keserves, tovaküldi gyermekét, - Jajj, ne szeretgess! Mindenem fáj! Soha nem volt még ennyire durva! Elmúlhatna már ez a tortúra!

- Csodálkozol? - akaszkodik hozzá belőlem a gebasz humor -, a halogatás a bajt éri utól.

Feltételezhetően érteni érti, csámcsogása viszont: - Kész már a knédli?...

Kevin egyedül karácsonyozik és a Last Christmas-t hallja. Hahh. Passzívvá tesz - főleg - az ünnepek családi brancsa. Mindenki ismeri a kollektív témát, lövök hozzá én is, bezzeg az én témáim - Mark Sandrich: Holiday Inn (1942), Mozart: Zenés szánkózás - számukra ocsmány fétis, és méreget szabványuk, ugyan mi egyebet akarnék, nem vagyok több, mint eszement gavallér...

Minden volt már máskor, a mostban zajlik a régen. - Figyuzd - viszem a hangsúlyt - te vagy gyerekként ezen a képen? Persze se hall, se lát, elnyom minket az I gave you my heart, a szeretetösztön, ami három napig virágzik, majd egész évben hiánycikk...

Szerintem ha kereket oldanék, észre se vennék, oh, de igen, mert az én feladatom az asztalteríték, tehát előbb elvégzem a munkám, aztán már a kutya se fut rám.

Tehetnék távozás előtt valami mókásat, hmm.., hmm..., a Wham-et kicserélem Mozartra...

- Szánkázzon az ördög a hátán! 

Groteszk grimaszt firkant a Tetovált Gépész arcára az ajkaimon tapsikolt szolid szitkozódás, - Túl szép lenne - mondom - a bolt ünnepi áradatához a jó édes anyját...

Pedig az ajándéknak szánt nadrágocska aktuális mintázatú, masnis dobozok, fenyőfa, szaloncukrok és a mérete 98-as, rokoni anyuka szerint - ahogy a Gépésznek imént üzente - az még túl nagy...

Heh??? 

Ez a kérdésem most nagyon ideillő, - Ne csodálkozz - közölte blazírt kedvem -, ha engem itt mindjárt kiüt a himlő! - Minap online egy pink szoknyácskát, csupa hármas számmal, láttam, a kislány két hónap múlva három, hívtam az anyját, ötletes meglepetés lenne, már csak 92-es méret maradt belőle, "ó, azt a méretet már rég kinőtte..."

Gépészi Heh? cinkossága ugrott rám,  - Egyeztethetné magával a humbugját...

És a magasztos szitkot szenvtelen egymásnak adtuk, értekezvén: idén is jó ajándék a matricás album...

- Fél. Ezért ti negyed. Nem akarom, hogy együtt fussatok be, vagyis ő és a tortával ti az ajtónál találkozzatok, mire ő hazaér, várja a torta már a helyén.

Röhécsel a telefon, - Jajj, te olyan, de olyan komolyan veszed ezt az egészet - égeti az étert megvetése -, lufikkal aggatod tele a házat, időpontozol, nem hiszem, hogy odaérünk negyedre, borzasztó nagy ügyet csinálsz belőle, mintha a világ is bedőlne.

Ismerem már ezt a kedvességét, nem csodálnám, tömegbalesetet ha mondvacsinálna a sztrádán, csak legyen kifogása a késésre, az ünnepelt legyen őérte...

- Ahh, bírlak - sóhajt belőlem a szatíra -, akkor sem lenne igazad, elárulom, ha kerek negyvenet mutatna a kalendárium, de még csak kiskorú, gyerekhez méltóan szülinapozzon, bár tudom, neked az a nagy ügy, amikor akciós a koton...és amúgy is, nap mint nap lenyomja az embert a mocsok, szóval a lufi és egyéb csipcsup, ami győzelmet okoz...

 - Kaviáros pirítós...Pisztáciával töltött csirke...Homár szelet...

Mutatós, ropogós. Másutt valamennyi darab fólia fogságában volt, itt - nagy az örömünk - találtunk egy bontott példányt, illatozik ujjaim között a lapok friss nyomdabukéja.

- Dundee torta...kelbimbó gesztenyével...pisztráng portói mártásban...- csemegézem tovább a találomra fel-felcsapott Downton Abbey szakácskönyv rejtelmeit, - Keresd a tartalomjegyzéket - mondja a Tetovált Gépész -, lefotózom és neten keresünk hasonló recepteket...

Kuncognom kell.

- Nem a recept a lényeg - szól lapozgató töprengésem -, oda, ahol most a fém teadoboz áll, tudod, a konyhaablak belső párkánya bal felől, szeretnék egy szemrevaló gasztrokönyvet, letisztult előlappal, olyannal, aminek a borítóján nem a sült kacsa vagy a szerző fogsora virít...

Jó volt a filmsorozat. Az angol arisztokrácia és szolgálói élete Downton Abbey monumentális varázsában. 

- De ugye nem csak dísznek - nehezményezi átvéve és forgatva a keményborítós, kilós könyvet -, főzhetünk is az alapján...

Kuncognom kell.

- Igen, akár... - torpan gondolatom a kezében tartott mű egyik fotóján, ezüst evőeszköz, aranyozott porcelántál. - Igazság szerint - oson egy jelentőségteljes mosoly a számon - tetszik ez az előkelő album, borítója is ízléses, de tartalma mégsem az én világom. Nem illene a majdani miliőbe. Az erdőszéli pici, kályhás, sparheltes házhoz. És ismersz, magam köré gyűjtöm a nagy álmok aprócska elemeit, hogy mellém vonzák a nagy álmok valóságát...

- Akkor valami századfordulós - zárja össze szent hite a könyvet - dédmama szakácskönyve kell, olyasmi vaskos borítóval mint a régi csatos imakönyvek...

Kuncognom kell.

- Hmm...az antikváriumok biztos rejtenek hasonlót... - közlöm s belém csap a kedves villám -, emlékszel a Váratlan utazás sorozatra? Abból a korszakból és környezetből egy szakácskönyv passzolna hozzám...na és persze a váratlan utazás is életem része...